13. ~Senkinek egy szót sem!!~

Sziasztok!! Csak annyit szeretnék mondani, hogy egy ideig hetente, csak egy, vagy két részt tudok hozni... ://

Remélem tetszik a rész és megint sokan komiztok :)) Jó olvasást!! xx

 Az elmúlt 2 hétben javítottam a jegyeimen és mondhatni beilleszkedtem. Fura a környezet ahol nap, mint nap vagyok az iskola, lassan kezdem megszokni. Daniel-t imádom. A világ talán legbolondabb sráca, de egyben iszonyat kedves is. Jake egyre furábban viselkedik, amit nem tudok hova tenni. Alig szól hozzám és kezdek aggódni, hogy történt valami. Parancsolgat és megszabja, hogy mikor hova mehetek-nem mehetek. Végre volna egy barátom akivel elmehetek a városba sétálni, meginni egy kávét, és meg is mutatná a várost, amit egyébként alig láttam még, de Jake nem enged sehova. Daniel megint megjelent mellettem, mint minden szünetben és emlékeztetett, hogy matek órám lesz. Hányingerrel nyúltam órarendem után, hogy biztos legyek állításában, de igaza volt. Az után a hétvége után Jake elhozott Zayn-től és onnantól kezdve változott meg, hogy másnap beszélt valamit vele.

-Mennyél már órára!! –integetett szemem előtt Daniel és meghallottam a csengőt is. –Nem lesz olyan rossz. Mindössze 45 percet kibírsz utána megígérem, hogy kapsz egy forrócsokit. –vigyorgott és tudta, hogy a forrócsoki a kedvencem. Bólintottam egyet és sietni kezdtem az osztályom felé. Még csak a kilincset nyomtam le, de már hallottam az éles szigorú, ugyanakkor piszkálódó hangot.

-Elkésett Miss Redway. Meg kéne büntetnem magát, amiért a héten már másodszor késik az órámról. –háttal állt nekem és a táblára írt, de tudta, hogy én vagyok. Fogalmam sincs honnan. A gyomrom összeszűkült újabb kétértelmű szójátékától, amikből minden nap kaptam párat. Biztos voltam benne, hogy magában jót szórakozik rajtam és vörös arcomon, de ez az egész a többi diáknak, mintha fel sem tűnt volna. –Leülne végre, vagy szeretné az ajtóból követni az órámat?? –hirtelen mérgemből az asztalom felé verettem nagy léptekkel, de el kellett mennem szorosan mellette és nem tudtam megállni, hogy nem szóljak neki oda valamit.

-Seggfej. –motyogtam úgy, hogy csakis ő hallja, majd sietősen leültem. Tény, hogy Daniel mellett nagyobb lett a szám.Gyorsan leültem a helyemre és azalatt a két másodperc alatt sikerült 100x megbánnom azt az egy szavacskát. Hangos nevetésbe tört ki és szó nélkül ült le az asztalához egyenesen szembe velem. Könyökeire támaszkodott és előre hajolt az asztalán, egyenesen engem bámult. Próbáltam nem rá figyelni és minden mással foglalatoskodni, de annyira magára vonta a figyelmem pár pillanat alatt… Nem értettem mi a fenét akar tőlem, miközben minden nap látom, hogy iskola után sorjába viszi haza az iskolás lányokat. Hányingerem volt tőle, mégis akárhányszor nézett rám, ahogy most is teszi, nem tudtam elszakítani tekintetem az övétől. Miért kell ilyen piszokul jól kinéznie?? Nem ismerek magamra sem. Ha megpróbálnám sem tudnám letagadni, hogy szemilyéségétől eltekintve, bejött a matematika tanárom. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem én vagyok.

-Hagyj békén, könyörgöm!! –formáztam a szavakat hang nélkül fájdalmas arckifejezéssel és azt hiszem megértette, hogy mit mondtam. Lassan felálltam, megfogtam a könyvet, amit már elővettem és kisétáltam az osztályteremből. Öt métert tehettem meg maximum, mire az ajtó, amin kijöttem újra nyílt és a jóképű tanárom lépett ki rajta. Nem kellett megnéznem, hogy tudjam. A lépései vízhanhoztak az üres folyosón mögöttem és szerettem volna eltűnni a semmibe, hogy ne érjen utol. Két keze megfogta a vállam és maga felé fordított. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik azon, mit mondjon és olyan kétségbeesett tekintete volt, hogy képtelen lettem volna neki hátat fordítani.

-Kérlek. Ne menj el!!

-Miért?? –kérdeztem enyhe éllel a hangomba. Miért kéne maradnom, ha nem tud normális lenni és folyamatosan az idegszálaimon táncol, amik szinte már csak hajszálvékonyak?? –Pokollá teszed az egyébként is szörnyű matekórákat. –vágtam a arcába és ő is ugyanúgy hajtotta le a fejét, mint én.

-Máshogy nem vennél észre. –susogta. Nem venném észre?? Ugye csak viccel?? Szerintem még nem volt olyan ember, akivel találkozott volna és ne keltette volna fel rögtön a figyelmét. Kiismerhetetlen volt. Nem egész 2 perce még a halálba kívántam őt és most pedig sajnáltam. Ha így nézzük én sem voltam túl kiszámítható. Ott akartam maradni, de rá kellett, hogy jöjjön: velem nem játszhat!! Gyorsan kibontakoztam kezei közül és elszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. –Kellesz nekem Camille!! –szólt még utánam, de nem vettem róla tudomást. Szaladtam át a hosszú folyosókon, be a lány wc-be. Mikor körülnéztem, nem a lányvécében találtam magam. Inkább hasonlított egy irodára, de bűzlött a szoba az alkoholtól. Egy ismeretlen férfi ült az asztalnál, nekem háttal és kezében üveges, barna folyadék volt, amit pont meghúzott. Próbáltam minél hamarabb és minél csendesebben kinyitni a magam mögött már becsukott ajtót, hogy kijussak, de az nyikorgó zajt adott ki és a férfi hátra kapta a fejét. Gyorsan fordultam meg és rohantam ki, mintha ott sem lettem volna és féltem, hogy komolyabb bajom lehet a szívem túl gyors verésétől. Hogy nyithattam be egy irodába a mosdó helyett?? Mire a lépcsőkhöz értem, csak akkor jöttem rá, hogy nem a 3. hanem a 4. emeleten voltam és ezért tévesztettem helyiséget. Mielőtt lementem volna a hátamat a falnak támasztottam és kifújtam a levegőt, amit bent tartottam. A sáros csempét néztem magam alatt és kezdett levegővételem normális tempót diktálni. A csöngetésig ott álltam és utána elidnultam az udvarra. Ez volt az utolsó óránk és mivel Daniel megígérte, hogy hazavisz, így a kocsijánál vártam őt. Elő akartam venni a zenelejátszómat, hogy elüssem azt a pár percet, míg várok, de mikor a zsebembe nyúltam a telefonom megrezzent a kezem alatt, a zenelejátszóm mellett.

„Nem díjaznám, ha még egyszer az irodámba találnád magad, mert olyat találok csinálni, amit később megbánhatok… H. xx

Ui.: Senkinek egy szót sem!! ”

-Jól vagy Cami?? –hallottam Daniel hangját végre és éreztem kezét a vállamon. Bólintottam és remegő kezekkel raktam vissza a készüléket a zsebembe. Talán soha nem fogom tudni, hogy ki ő, de már nem először sikerült csontig hatoló félelmet ültetnie belém. Talán figyelt, talán követett, vagy csak a véletlen, hogy mindenhol megtalál, de valamiért rettegek tőle, attól függetlenül, hogy még csak nem is láttam őt csak egyszer. Igazából kétszer. Mikor verekedett és most…De az arcát nem, még mindig nem láttam. –Cam te remegsz. –suttogta Daniel és épp elkapott, mielőt kocsonyás lábaim a földre engedtek zuhanni. Gyorsan erőt csaltam a lábaimba így megint önállóan tudtam közlekedni és beszálltam az autóba.

-Valakivel beszélned kéne. Látom rajtad, hogy baj van. –tolatott már ki a parkolóból.

-Nem, nem kéne. –zártam le a témát.