13. ~Senkinek egy szót sem!!~

Sziasztok!! Csak annyit szeretnék mondani, hogy egy ideig hetente, csak egy, vagy két részt tudok hozni... ://

Remélem tetszik a rész és megint sokan komiztok :)) Jó olvasást!! xx

 Az elmúlt 2 hétben javítottam a jegyeimen és mondhatni beilleszkedtem. Fura a környezet ahol nap, mint nap vagyok az iskola, lassan kezdem megszokni. Daniel-t imádom. A világ talán legbolondabb sráca, de egyben iszonyat kedves is. Jake egyre furábban viselkedik, amit nem tudok hova tenni. Alig szól hozzám és kezdek aggódni, hogy történt valami. Parancsolgat és megszabja, hogy mikor hova mehetek-nem mehetek. Végre volna egy barátom akivel elmehetek a városba sétálni, meginni egy kávét, és meg is mutatná a várost, amit egyébként alig láttam még, de Jake nem enged sehova. Daniel megint megjelent mellettem, mint minden szünetben és emlékeztetett, hogy matek órám lesz. Hányingerrel nyúltam órarendem után, hogy biztos legyek állításában, de igaza volt. Az után a hétvége után Jake elhozott Zayn-től és onnantól kezdve változott meg, hogy másnap beszélt valamit vele.

-Mennyél már órára!! –integetett szemem előtt Daniel és meghallottam a csengőt is. –Nem lesz olyan rossz. Mindössze 45 percet kibírsz utána megígérem, hogy kapsz egy forrócsokit. –vigyorgott és tudta, hogy a forrócsoki a kedvencem. Bólintottam egyet és sietni kezdtem az osztályom felé. Még csak a kilincset nyomtam le, de már hallottam az éles szigorú, ugyanakkor piszkálódó hangot.

-Elkésett Miss Redway. Meg kéne büntetnem magát, amiért a héten már másodszor késik az órámról. –háttal állt nekem és a táblára írt, de tudta, hogy én vagyok. Fogalmam sincs honnan. A gyomrom összeszűkült újabb kétértelmű szójátékától, amikből minden nap kaptam párat. Biztos voltam benne, hogy magában jót szórakozik rajtam és vörös arcomon, de ez az egész a többi diáknak, mintha fel sem tűnt volna. –Leülne végre, vagy szeretné az ajtóból követni az órámat?? –hirtelen mérgemből az asztalom felé verettem nagy léptekkel, de el kellett mennem szorosan mellette és nem tudtam megállni, hogy nem szóljak neki oda valamit.

-Seggfej. –motyogtam úgy, hogy csakis ő hallja, majd sietősen leültem. Tény, hogy Daniel mellett nagyobb lett a szám.Gyorsan leültem a helyemre és azalatt a két másodperc alatt sikerült 100x megbánnom azt az egy szavacskát. Hangos nevetésbe tört ki és szó nélkül ült le az asztalához egyenesen szembe velem. Könyökeire támaszkodott és előre hajolt az asztalán, egyenesen engem bámult. Próbáltam nem rá figyelni és minden mással foglalatoskodni, de annyira magára vonta a figyelmem pár pillanat alatt… Nem értettem mi a fenét akar tőlem, miközben minden nap látom, hogy iskola után sorjába viszi haza az iskolás lányokat. Hányingerem volt tőle, mégis akárhányszor nézett rám, ahogy most is teszi, nem tudtam elszakítani tekintetem az övétől. Miért kell ilyen piszokul jól kinéznie?? Nem ismerek magamra sem. Ha megpróbálnám sem tudnám letagadni, hogy szemilyéségétől eltekintve, bejött a matematika tanárom. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem én vagyok.

-Hagyj békén, könyörgöm!! –formáztam a szavakat hang nélkül fájdalmas arckifejezéssel és azt hiszem megértette, hogy mit mondtam. Lassan felálltam, megfogtam a könyvet, amit már elővettem és kisétáltam az osztályteremből. Öt métert tehettem meg maximum, mire az ajtó, amin kijöttem újra nyílt és a jóképű tanárom lépett ki rajta. Nem kellett megnéznem, hogy tudjam. A lépései vízhanhoztak az üres folyosón mögöttem és szerettem volna eltűnni a semmibe, hogy ne érjen utol. Két keze megfogta a vállam és maga felé fordított. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik azon, mit mondjon és olyan kétségbeesett tekintete volt, hogy képtelen lettem volna neki hátat fordítani.

-Kérlek. Ne menj el!!

-Miért?? –kérdeztem enyhe éllel a hangomba. Miért kéne maradnom, ha nem tud normális lenni és folyamatosan az idegszálaimon táncol, amik szinte már csak hajszálvékonyak?? –Pokollá teszed az egyébként is szörnyű matekórákat. –vágtam a arcába és ő is ugyanúgy hajtotta le a fejét, mint én.

-Máshogy nem vennél észre. –susogta. Nem venném észre?? Ugye csak viccel?? Szerintem még nem volt olyan ember, akivel találkozott volna és ne keltette volna fel rögtön a figyelmét. Kiismerhetetlen volt. Nem egész 2 perce még a halálba kívántam őt és most pedig sajnáltam. Ha így nézzük én sem voltam túl kiszámítható. Ott akartam maradni, de rá kellett, hogy jöjjön: velem nem játszhat!! Gyorsan kibontakoztam kezei közül és elszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. –Kellesz nekem Camille!! –szólt még utánam, de nem vettem róla tudomást. Szaladtam át a hosszú folyosókon, be a lány wc-be. Mikor körülnéztem, nem a lányvécében találtam magam. Inkább hasonlított egy irodára, de bűzlött a szoba az alkoholtól. Egy ismeretlen férfi ült az asztalnál, nekem háttal és kezében üveges, barna folyadék volt, amit pont meghúzott. Próbáltam minél hamarabb és minél csendesebben kinyitni a magam mögött már becsukott ajtót, hogy kijussak, de az nyikorgó zajt adott ki és a férfi hátra kapta a fejét. Gyorsan fordultam meg és rohantam ki, mintha ott sem lettem volna és féltem, hogy komolyabb bajom lehet a szívem túl gyors verésétől. Hogy nyithattam be egy irodába a mosdó helyett?? Mire a lépcsőkhöz értem, csak akkor jöttem rá, hogy nem a 3. hanem a 4. emeleten voltam és ezért tévesztettem helyiséget. Mielőtt lementem volna a hátamat a falnak támasztottam és kifújtam a levegőt, amit bent tartottam. A sáros csempét néztem magam alatt és kezdett levegővételem normális tempót diktálni. A csöngetésig ott álltam és utána elidnultam az udvarra. Ez volt az utolsó óránk és mivel Daniel megígérte, hogy hazavisz, így a kocsijánál vártam őt. Elő akartam venni a zenelejátszómat, hogy elüssem azt a pár percet, míg várok, de mikor a zsebembe nyúltam a telefonom megrezzent a kezem alatt, a zenelejátszóm mellett.

„Nem díjaznám, ha még egyszer az irodámba találnád magad, mert olyat találok csinálni, amit később megbánhatok… H. xx

Ui.: Senkinek egy szót sem!! ”

-Jól vagy Cami?? –hallottam Daniel hangját végre és éreztem kezét a vállamon. Bólintottam és remegő kezekkel raktam vissza a készüléket a zsebembe. Talán soha nem fogom tudni, hogy ki ő, de már nem először sikerült csontig hatoló félelmet ültetnie belém. Talán figyelt, talán követett, vagy csak a véletlen, hogy mindenhol megtalál, de valamiért rettegek tőle, attól függetlenül, hogy még csak nem is láttam őt csak egyszer. Igazából kétszer. Mikor verekedett és most…De az arcát nem, még mindig nem láttam. –Cam te remegsz. –suttogta Daniel és épp elkapott, mielőt kocsonyás lábaim a földre engedtek zuhanni. Gyorsan erőt csaltam a lábaimba így megint önállóan tudtam közlekedni és beszálltam az autóba.

-Valakivel beszélned kéne. Látom rajtad, hogy baj van. –tolatott már ki a parkolóból.

-Nem, nem kéne. –zártam le a témát. 

12. ~A tető~

Visszajöttem az új résszel :)) Remélem tetszik és kommenteltek. Jó olvasást!! xx

-Gyere fel velem Gyönyörűm. –intette fejével felfelé és hívott ezzel maga után. Gondolkodtam, hogy menjek-e, de lábaim már vittek fel. Tudtam, hogy arcom megint enyhe piros lett a becézésétől, amin jót mosolygott. Fent a folyosó végére vezetett, ahol nem értettem mit akar, amíg fel nem nyúlt a plafonig és egy tetőre nyíló ajtót ki nem nyitott. Magas volt így könnyen elérte az alig észrevehető vasajtót. A tekintetem a csillagos égre szegeződött. –Felmegyünk. –mondta és már fel is emelt a feje fölé, hogy fel tudjak kapaszkodni. Elképesztő volt, milyen könnyedén kapott fel. Szétnéztem a tetőn és, bár azt hittem egy üres tetővel fogok találkozni, meg kellett lepődnöm. Volt fent egy matrac, szék, asztal, rengeteg ital, s egyéb dolgok. Látszott, hogy régen nem volt már itt senki. Mire visszapillantottam az ajtóra, amin feljöttem már le volt csukva és Zayn mellettem állt. Odasétált a tető pereméhez, leült és kezével jelezte, hogy kövessem mozdulatait mellé. Úgy tettem, ő pedig megragadta a derekam és közelebb húzott magához. Hirtelen olyan rossz érzés fogott el, ahogy kezdtem összerakni a körülöttem zajló dolgokat.

-Tetszem neked?? –kérdeztem és miután rájöttem miket mondtam, a fejem paradicsomvörössé változott. Valójában nem ezt akartam kérdezni. A tudattól, hogy elnevette magát, csak még rosszabbul éreztem magam. El tudtam volna süllyedni szégyenembe.

-Gyönyörű vagy Camille. Minden ép elméjű férfinek tetszel. Na meg a nem ép elméjűeknek is. –tette hozzá halkan, amit nem nagyon tudtam hova tenni. –Miért kérdezel ilyet egyáltalán?? –játszott jó kedvű mosoly a szája szélén. Nem akartam folytatni a kotyvaszt, amit csináltam magamnak, de ha már egyszer belekezdtem, akkor folytatnom kellett. Erőt vettem magamon és némi habozás után feltettem a kérdést, amit eredetileg szerettem volna.

-Csak azért tetszem, mert hasonlítok rá?? –furcsa volt olyan dologról beszélni, hogy tetszem bárkinek is, mert abszurd dolog volt, de ha így volt, akkor nem úgy szerettem volna megélni, hogy közbe egy másik nőhöz hasonlítanak. Nem szerettem volna valaki árnyéka lenni, nevetségessé, akár szánalmassá tenni magam ezzel. Zayn komor arca és szótlansága biztosított az igazamról és rosszabb érzés volt, mint gondoltam volna.

-Te más vagy. –mondta hosszú percekkel később. Nem hittem neki. Miért hinnék?? Egyáltalán semmi okot nem adott rá és reakciója túl egyértelmű volt. Furcsa zavartság futott át arcán, de még mindig nem nézett rám. A semmibe bámult, a sötét éjszakába és a fejét rázta. Összehúzta szemöldökét és mély ráncok keletkeztek homlokán. Mintha magában vitatkozott volna. Hirtelen hűvös fuvallat futott végig a városon és a vékony pólóm, már nem sokat melegített. Pár másodperc múlva már egy fekete pólót húzott át a fejemen Zayn és rajta csak egy rövidujjú maradt. Az illata körbevont és pár pillanatig elfelejtettem, hogy mi is járt a fejemben.

Nagyon sokáig ültünk ott és a fejem Zayn vállán pihent, míg az ő keze az én derekamon. Különös módon nem éreztem magam kényelmetlenül mellette.

-Régen szinte mindig itt voltam fennt, mostanában viszont már nem sűrűn járok ide.

-Mit akarsz tőlem?? –szakítottam őt félbe éles hangon, ahogy talán még soha nem beszéltem, csak mikor dühös voltam.

-Mindent, amit hajlandó vagy adni. –nézett mélyen a szemembe és komolyan beszélt. Felálltam és a házba próbáltam bejutni, de a lecsukott vasajtó túl nehéznek bizonyult, hogy akár csak el tudjam mozdítani. Hallottam, hogy mögöttem lévő férfi felküzdi magát állóhelyzetbe és sóhajtozva, szitkozódva halad felém. Felnyitotta az ajtót, leugrott. –Ugorj, elkaplak. –intett fáradt fejmozdulattal. Megráztam a fejem, hogy semmiképp nem fogok leugrani. Nem vagyok őrült, öngyilkos hajlamokkal rendelkező személy, aki képes 2 méter magasból leugrálni, olyan csodára várva, hátha valaki épp elkapja. Szó sem lehetett róla. –Akkor pedig ottmaradsz. –csóválta a fejét helytelenítően ugyanakkor jókedvűen és le akarta csukni előttem az ajtót.

-NE!! –sikítottam kétségbeesetten.

-Akkor ugrasz?? –vigyorgott és felfele nézett rám várva döntésemet. Bizonytalanul bólinotottam. Lassan leültem, a lábaimat belógattam és kezemmel ellöktem magam összeszorított szemekkel. Meglepően kényelmesen landoltam két erős kar jóvoltából és kifújtam a levegőt, mikor realizáltam, hogy egy csontom sem tört el. –Szerintem megjött a pizza. –helyezett a földre, mikor hallottuk a dudaszót a ház elől. Pont jókor. Zayn lerohant és pár perc múlva felkiáltott, hogy lent vár. Még mindig fogalmam sincs honnan tudta meg a nevem. Talán Jake mondta el neki.

Vacsora után szigorúan el lettem küldve zuhanyozni és az ágyba kellett várnom míg Zayn is végez. Lazán sétált be a szobába, a törölköző a vállán volt átcsapva és csak egy boxer volt rajta. Szinte egész felső testét fekete tetoválások borították, amit eddig nem láttam, mert a ruhái eltakarták. Próbáltam leplezni, hogy szó szerint bámulom, de elkapta tekintetem és kaján mosoly szökött arcára.

-Csússz arréb béby, én is le akarok feküdni. –emelte fel a takarót én pedig rögtön arréb ugrottam. A széles ágy legszélére kúsztam, de végül visszahúzott maga mellé és derekamat tartva helyezte magát kényelembe. Mikor már azt hittem elaludt nagy levegőt vett és megszólalt. –Ne rágódj fölösleges dolgokon. Még nem ismersz, de idővel meg fogsz és talán megérted, hogy mit miért teszek. Egy valamire szeretnélek csak meg kérni. Bízz meg bennem. 

11. ~Ha csak fele annyira...~

Kicsit rövidebb és megkésve jött, de igyekszek a következővel és remélem, hogy kommenteltek :))
Jó olvasást!! xx

Hirtelen eluralkodott rajtam az adrenalin és öklöm Harry állcsontján landolt, olyan erővel, hogy hátralépett kettőt. Szemei kikerekedtek és elengedte a kezébe szorongatott fegyvert, hogy a földön kössön ki.

-Én nem akartam. Tudod, hogy nem… -rázta a fejét, mintha pár másodperc alatt észhez tért volna. Közveszélyes volt. Megint bebizonyította.

-Tudom. –fújtam ki a benntartott levegőt.

-Kezdek szét esni!! –kezdett el kétségbeesve ordítozni. –Mióta tegnap láttam, másra nem tudok gondolni. Olyan, mint Liz. –halkította le a hangját és az utolsó mondatot már csak suttogta, majd térdre esett. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Sosem szerettem lelkizni, főleg nem vele. Azt hiszi nekem sokkal könnyebb?? Hát hatalmasat téved. Nekem is ugyanolyan kibaszottul hiányzik, de próbálok a jelenre koncentrálni.

-Egy szánalmas romhalmaz vagy. Szedd össze magad és húzz el. –rúgtam bele a lábába és már kezdtem azt hinni, hogy tényleg fontolóra veszi javaslatom és elhagyja a házat kérdés nélkül, de mikor pár másodperc múlva a hátam mögé tapadt tekintete, el tudtam képzelni mi van ott. Nem akartam megfordulni, hogy lássam Camille arcát. Ha hallotta mit vágtam Harry fejéhez, nyilván nem lesz túl szívélyes a tekintete. Találgattam egy ideig, hogy mit sugározhat az arca: rémületet, undort, utálatot talán sajnálatot. Abbahagytam a képzelgéseimet és hátranéztem. Az egyetlen dolog amit láttam, az tiszta zavartság volt, míg Harry úgy bámult a valóban gyönyörű lányra, mintha Jézus lépett volna ki egy festményből. Azt hiszem én sem nézhettem ki különben, ahogy felnéztem rá a lépcsőkre. Hogy is gondolhattam volna, hogy fent marad az emeleten, ahogy kértem tőle?? Halkan káromkodtam, ebből semmi jó nem sülhet ki az már biztos. Mire újra Harry-re pillantottam volna már eltűnt az ajtó pedig nyitva volt. Elment. Soha nem fogom érteni, hogy mit miért csinál, de most az egyszer nem is akartam. Camille magyarázatot várva villogtatta rám szemeit. Kínos volt a légkör. Életemben most először éreztem azt, hogy zavarba vagyok egy lány előtt. Ez nem volt helyén.

                                               *Camille*

Rohanj Camille!! Ordítozta a belső hang a fejemben. Apró jelét sem mutattam félelmemnek, amit valójában éreztem. Ott álltam a lépcsőfokok közepén és lenéztem. Az a férfi elrohant, miután megdermedve bámult rám. Zayn füstölgött a dühtől és összképet a földön heverő pisztoly nem nagyon emelte jó irányba. Fuss már el!! Jött újra az idegesítő hang, de a testem még mindig nem mozdult. Nem tudom éreztem e már hasonlót, de ordítozni szerettem volna és kérdések százait feltenni. Túl sok minden történt az elmúlt két napban, amit nem értek és itt ragadtam. Esélyem sincs elfutni. Egy reménytelen csapdába kerültem. Nagyon gyorsan próbáltam szaladni és felkaptam a földről a fegyvert. Észre sem vette mit csinálok, csak akkor eszmélt fel, mikor felé tartottam a nehéz fémet a kezemben. Ijedtek voltak a szemei.

-Camille. Ne csinálj semmit. –tartotta felém a kezeit és lassan közeledett. Féltem. Hirtelen tett egy gyors mozdulatot és a hátam mögé került. Mindkét kezét az enyém köré rakta, amikben a puska volt, majd a fülembe suttogott. –Ne hozd rám még egyszer a frászt. Ha így fogod, könnyen saját magad találhatod el vele. –bőröm borsókázott leheletétől a bőrömön, de ő azzal volt elfoglalva, hogy megmutassa, hogyan tartsam helyesen a fegyvert. Nem értettem mire jó ez. Ujjaimat helyesen sorba rendezte. –Így tartsd. Kibiztosítod. –magyarázott míg húzta le az én ujjaimmal a pisztoly tetején lévő pöcköt. –Megcélzol valamit, és lősz. –arra ösztönzött, hogy húzzam meg a ravaszt, de nem akartam. Hiába volt a fal felé tartva a puskacső, nem akartam lőni. –Gyerünk, csináld!! –parancsolt halkan, még mindig a fülembe lihegve. –Szeretném, ha meg tudnád magad védeni. –egy másodpercre eltűntek a gátlásaim és a golyó hangos durranással csapódott egyenesen a falba, ahol egy lyukat hagyott. Félelmetes volt lőni, mégis felszabadító. Zayn elengedett és mellém állt. Miért nem fél?? Most mutatta meg, hogyan tudom őt meglőni és magabiztosan álldogál mellettem?? Nem mintha szándékomban állt volna, de akkor is. Észre sem vettem, hogy kezeim üresek. Megijedtem, hogy visszaszerezte a fegyvert és most bántani akar. Nem tenné. Vagy igen?? –Ha csak fele annyira bíznál bennem, mint én benned… -suttogta és az emelet felé indult.

-Ki volt az a férfi?? –szóltam utána halkan és tudtam, hogy hallotta, mert megtorpant az első lépcsőfokon.

-Bonyolult a múltam Cami. Olyan, mint egy futótűz. Minél közelebb érsz hozzá, annál nagyobb az esélyed, hogy benne égsz. Ne akard megégetni magad. 

10. ~Bújj el!!~

#HappyBirthdayZaynMalik!! <33 

Zayn szülinapja alkalmából megérkezett a rész is :DD Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Zayn egész nap nem szólt hozzám sem. Minden amit csinált az annyi volt, hogy minden mozdulatomat tágra nyílt szemekkel figyelte. Nagyon idegesített. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy mi a fenét mondott Jake-nek, hogy itt hagyott, vagy mit mondott Jake neki, hogy nem terrorizál, de nem voltam képes megszólalni.

-Éhes vagyok. –szóltam halkan már este. Ami azt illeti már rettentő éhes voltam, mivel egész nap nem ettem.

-Öhmm… Értem. Rendelek pizzát. –kapta elő a telefont és pár másodperc alatt meg is volt a rendelés. Átült mellém a kanapéra a fotelból. Ösztönösen arrébb húzódtam.  –Én sajnálom. –úgy tűnt zavarba van, ami meglepett. –Tudod, furcsa ez nekem. Itt vagy a házamba. Te, aki megszólalásig hasonlít valakire… –elvékonyult a hangja és eltorzult az arca. Mintha rossz emlékek törtek volna fel belőle. Megköszörülte a torkát és folytatta. –És fogalmam sincs, hogy kéne hozzád viszonyulnom. –túrta össze a már így is kócos haját. Nézhet ki egy harmincas pasi ilyen jól?? Nem, ezt nem én gondoltam. Annyira el voltam foglalva a hajával, amit szívesen megtúrtam volna helyette és meleg, barna szemeivel, hogy kellett jó pár másodperc, hogy feldolgozzam mit is mondott. Kíváncsivá tett. Mindig kíváncsi természetem volt. Legtöbbször nem kellett kérdeznem, hogy megtudjam azt, amit tudni akartam. Nyilvánvalóan Jake elmondta neki, hogy nem a kedvenc időtöltésem a cseverészés, de nem tudtam mást csinálni, minthogy hozzászólok. Féltem, hogy összekatyvaszolom a gondolataimat és butaságokat fogok mondani, vagy kinevet a szörnyű francia akcentusom miatt, de nem akartam erre gondolni. Valamiért szomorú volt. Egyáltalán nem értettem őt.

-Ki volt az?? –kérdeztem végre rá arra, ami a legjobban érdekelt. Felkapta a fejét és csillogó szemeivel az enyéimbe nézett.

-Egy lány a múltból. Szerettem, de őt más érdekelte. Miután azt mondta, nem vagyok szeretetre méltó eltűntem az életéből és beiratkoztam egyetemre. –megrázott amit mondott. Nincs olyan ember, aki nem lenne érdemes a szeretetre. A tulajdonságom, hogy mindig foglalkozom mások érzéseivel, most nem tudom, hogy jól e jött. Hirtelen felindulásból, úgy láttam szüksége van egy ölelésre. Megöleltem. Azt hiszem ő is annyira kevésbé számított rá, mint én. Nem mozdult és kezdtem nagyon kínosan érezni magam. Pár másodperc múlva el is húzódtam tőle, de nem sok sikerrel. Gyorsan mozgott és mielőtt felfoghattam volna, mit csinál puha ajkait enyéimre nyomta és lágyan megcsókolt. Ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni, de az ijesztő az volt, hogy meg sem fordult ilyen a fejemben. Az agyamat hirtelen lila köd borította és képtelen voltam józanul gondolkodni. A csók nem tartott sokáig, viszont a felemelő érzés óráknak tűnt. A pillanatot a bejárati ajtón lévő dörömbölés szakította meg. –Fuss fel az emeletre és bújj el a hálóba, a szekrénybe. –nyomott még egy apró puszit a számra és intett a fejével az emelet felé. Nem tudtam, miért kell elbújnom, de nem kérdeztem rá, hanem szót fogadtam.

  

                                        *Zayn Malik*

Nem bírtam magammal. Ott járkált egész nap előttem és minden másodpercben vissza kellett fognom magam, hogy ne úgy viselkedjek, mint ahogy egy másik személlyel tenném. Valami októl fogva kötelezőnek éreztem tiszteletet adni neki azok után, amiket Jake mondott. Nem lehet egy mesés álom árvaházban nevelkedni. Az pedig, hogy nem beszél, magyarázatot ad arra, hogy miért volt olyan velem. Nem mertem hozzászólni egész nap. Annyira belefeledkeztem mindenbe és csak figyeltem őt. Gyönyörű, hibátlan vonásai voltak, amit bármelyik lány megirigyelhetett volna. Mikor este szólt, hogy éhes, képzeletben fejemre csaptam kettőt, mert elfelejtettem neki enni adni egész nap. Mikor mellé ültem szomorúan vettem tudomásul, hogy rögtön arrébb húzódott. Talán félt?? Fogalmam sem volt mit kéne mondanom, ezért ökörségeket hadováltam össze és magamat is meglepve meséltem neki Liz-ről. Nem számítottam rá, hogy megölel, vagy bármi mást csinál, de annyira jól esett közelsége, hogy szinte kővé dermedtem. Talán zavarta, hogy nem reagáltam, de el akart húzódni, amit én nem díjaztam. Közel akartam magamhoz tudni és kétségbe voltam esve. Muszáj volt megtennem azt, amire már tegnap reggel óta epekedve vágyok. Puha ajkaira nyomtam az enyémet. Nem is nevezném csóknak, még is úgy bizsergett tőle az egész testem, mint még soha. Nem taszított el, ami még jobban esett. Ezt a mindennél jobb pillanatot zörgés zavarta meg és tudtam, hogy nem a pizza érkezett meg. Csak Harry meri megzörgetni így az ajtómat, ráadásul csak olyankor, mikor dühös. Gondolkodás nélkül küldtem fel Camille-t az emeletre, hogy bújjon el. Kifújtam a benntartott levegőmet és az ajtóhoz indultam. Alig nyitottam ki, Harry ordítozva rontott be.

-Hol van?? Tudom, hogy nálad van!! –ó jaj ne. Már csak ez hiányzott. Habozás nélkül csapott a falhoz, miután egyszer körbefuttatta szemeit a nappalin.

-Miről beszélsz?? –próbáltam higgadt maradni és tudatlanságot tettetni.

-Nagyon jól tudod te azt. Látni akarom. Látnom kell. –vette elő időközbe a puskáját, amit a fejemnek nyomott. Elméletben tudtam, hogy nem lőne le, de túl dühös volt, ahhoz, hogy kiszámítható legyen. Veszett ügy volt az egész. Vagy én, vagy Camille. 

9. ~Utállak~

Bocsi, hogy nem tudtam hozni eddig a részt, de hulla voltam... Viszont most itt van, remélem tetszik és dobtok pár komit :) Jó olvasást!!xx












Mint minden éjjel, most is felkeltem egyszer. Kezek jártak fel-alá a hajamon. Simogattak. Nem nyitottam ki a szemem, mert tudtam, hogy ébren van a fogva tartóm. 
-Ugyan olyan, még is annyira különböző vagy. Egy igazi szépség. –éreztem meg keze után az ajkait a hajamban. Annyira lesokkolódtam, egyáltalán nem értettem miről beszél. A gyengédsége pedig megint összezavart. -Ne kövesd el ugyan azt a hibát, Angyal. –kaptam az új becézést és egy csókot az arcomra. –Álmodj szépeket. –suttogta és mégközelebb húzódott hozzám. Hirtelen elfelejtettem, hogy el akarok tűnni innen és rögtön álomba merültem, újra. Legközelebb már csak reggel nyitottam ki a szemem. Enyhe fény volt bent, ami a kis ablakokon áttörő napsugaraknak volt köszönhető. Az ágy mellettem üres volt és rögtön fejembe cikáztak az elsuttogott szavak, amiket éjjel hallottam. Még most sem értettem belőle sokat. Felültem a puha párnák közt és az éjjeliszekrényen egy tálca volt, rajta reggeli süteményekkel és egy pohár tejjel. Haraptam egy a sütiből, hogy csillapítsam korgó gyomrom, majd egy kis cetlit is észrevettem a tálca mellett. 
„Jó reggelt!! Seggfej voltam. Ha hajlandó vagy velem beszélni, a nappaliba várlak.” 
Nem tudtam ki-e kéne mennem. Végig néztem magamon. Az ő pólója volt rajtam, így a lábaim nagy rész csupasz volt. Magamra tekertem az egyik takarót és úgy mentem ki a szobából. Nem volt bezárva az ajtó, amin csodálkoztam. Átcsoszogtam a hatalmas házon, nem teljesen igazolódtam el. Meghallottam a tv zaját és arra vettem az irányt. Legnagyobb meglepetésemre a háttal álló férfi takarított. Nem volt rajta póló így láthattam széles kidolgozott vállát és izmos hátát. Lábam alatt megreccsent a padló és gyorsan fordult meg. Arcára azonnal felfutott a mosoly. Átkozottul jól nézett ki. Bele sem mertem gondolni, én hogy festhetek. 
-Ülj le. Teát, vagy kávét kérsz?? –tűnt el egy másodperc alatt egy másik szobába meg sem várva válaszom. Egyértelműen ez nem az az ember volt, aki tegnap este a hátán hurcolt el magával, akaratomon kívül. Letelepedtem a kanapéra és szorosan tartottam magam körül a vékony fehér paplant. Hamar megjelent újra és kezembe adott egy csésze teát. Leült mellém és úgy a plafonra nézett, mintha valamin erősen gondolkodna. –Nem akartam rádijeszteni. –hát pedig sikerült. Ne tudtam mit várt tőlem. Próbáltam nem rá nézni, de próbálkozásaim hiába valóak voltak. Barna tekintete fogva tartotta az enyémet. Hirtelen eszembe jutott, hogy Jake már biztosan mindenhol keres. Kétségbe estem, hogy ez a férfi nem akar, majd elengedni. –Mi a baj?? –ráncolta a homlokát. 
-Jake. –csuklott el a hangom. 
-Már beszéltem vele. –sóhajtott nagyot és a szemeit forgatta. –Nem tetszett neki az ötlet, hogy itt maradj. –gúnyolódott, mint egy 5 éves. Még szép, hogy nem tetszett neki. Nem fogja engedni, hogy itt tartson. –Még pár perc és szerintem szétveri a házat, ha nem engedlek ki. –vont vállat jókedvűen. –Kíváncsi vagyok, mi van köztetek. Jake tuti nem a pasid. –hajolt közel és vigyorgott a képembe. –De először elárulhatnád, hogy mi a neved. –már majdnem kezdtem elhinni, hogy tud ez az ember normális is lenni. Illúzióromboló. Felhúztam a térdeimet és eltakartam előle az arcom. 
-Utállak. –jelentettem ki nemes egyszerűséggel, ő pedig kinevetett. Mi volt ezen olyan vicces?? 
-Rendben Utállak kisasszony. Megyek beszélek kedves Jake barátommal, hogy a hétvégén nálam maradsz. –állt fel lustán és kisétált a házból. Tátott szájjal néztem utána és próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak képzelődtem és nem azt mondta, amit hallottam. Kintről hangos kivehetetlen kiáltások hallatszottak be. Odalépkedtem az ablakhoz és láttam, hogy Jake nagyon dühösen magyaráz valamit a másik férfinek, az pedig meglepődve figyelte. Megkopogtattam az ablakot és mindkettejük szeme felém villant. Jake elhaladt a lehajtott fejű férfi mellett és benyitott a házba. Megfordultam és már ott is volt. Szorosan átölelt, majd a kanapéhoz vitt a kezébe és leültünk. 
-Nem fog bántani. Ígérem. –nem értettem miről beszél, míg a szemébe nem néztem. Itt akar hagyni. Ráztam a fejem és kétségbe voltam esve. Erősen kapaszkodtam Jake fehér pólójába, hogy ne tudjon elmenni és itthagyni engem egyedül. –Hey apróság. Nem lesz gond. –ölelt magához megint. Miért csinálja ezt?? 
-Miért hagysz itt?? 
-Zayn meg tud védeni. Én nem. –hajtotta le a fejét és olyan volt, mintha szégyellené magát emiatt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam. Egyáltalán mitől kellene megvédeni engem?? Ez abszurd. –A fenébe is. Tudtam, hogy nem kellett volna abba az iskolába vinnem téged. –csapott a kanapé matracára és úgy nézett ki, mint aki képes lett volna behúzna magának kettőt. Az ajtóból újonnan szerzett adataim szerint Zayn köszörülte meg a torkát. 
-Menned kéne. –intett a fejével az ajtó felé. Jake még megpuszilta az arcom és Zayn elé állt. 
-Nem szívesen hagyok veled senkit, ráadásul nem őt. Tartsd magad ahhoz, amit mondtam. Egy nap többször is fogok hívni. Nem lesz gond. –nézett még felém mosolyogva és újra egyedül maradtam a most sötét tekintetű emberrel. 

8. ~Semmilyen rossz szándék nem vezérelt~

Sziasztok. Mostantól más profilból írok, de nem változik semmi. :) Ha érdekel, hogy miért, akkor a fb csoportba megtalálod :)) Remélem tetszik az új rész és hagysz egy komit magad után. Jó olvasást!! xx

                                                  *Zayn Malik*

Tudtam. Mikor felmentem Hazz-hoz az irodába és láttam őt, tudtam. Még messziről is látta, amit én. Annak a lánynak a szemei úgy csillogtak, ahogy csak egy nőé csillogtak azelőtt. Harry őrült volt. Bármennyire is próbált küzdeni ellene, próbált az elmúlt időkben saját magához közelebb kerülni, nem sikerült neki. Még mindig tagadja saját magának is. Veszélyes más emberekre és saját magára. Nem hagyja senkinek, hogy segítsenek neki. Őrültség. Tudtam, hogy mikor meglátta azt a lányt, a fejében eldöntötte, hogy nem fog róla leszállni. Nem tagadom, azokkal a szemekkel az én bőröm alá is beásta magát és kötelességemnek éreztem, hogy távol tartsam Harry-től. Pár perce már Jake háza körül sétálgatok és várom, hogy hazajöjjenek, mire egy kisebb autó gurul a ház elé.

-Mi a fenét keres itt Daniel?? –kérdeztem suttogva magamtól, mikor megölelte a szőke lányt. A fenébe, még a nevét sem tudom. Dan kocsija elment és, mikor hófehérke beért, gyorsan az össze lámpa felnyitódott és a ház már-már világított. A konyhába állt és tökéletesen rá lehetett látni, hogy mit csinál. Úgy éreztem magam, mint egy rossz kukkoló, de Harry-t ismerve itt van valahol ő is. Figyeltem és nemsokára Harry meg is jelent. Be akart menni a házba, nem engedhettem neki. Odakocogtam mellé és úhy ettem, mint aki pont most ért ide. Valamivel meg kellett győznöm, hogy elmenjen. Erőszakkal alul maradtam volna vele szemben.

-Hey. Styles!! –szóltam utána és hátra fordult borús tekintettel. Próbáltam minél több aggodalmat belevinni a hangomba, hogy hihető legyen a kis mesém, amit az elmúlt 20 másodpercben találtam ki. –Egész eddig téged kerestelek. –lihegtem, hogy hihetőbb legyen az előadásom. –Az előbb hívott a nővéred, mert te nem vetted fel. Azt mondta, minél hamarabb menj oda, mert elromlott az autójuk és Hayley-t el kell vinni a kórházba. –mondtam neki és kemény, dühös arckifejezése egy másodperc alatt változott. Megtört és aggódó volt. Nem volt szép dolog tőlem, hogy egy ilyen dologgal csapom be, de tudtam, hogy az a lány nagyon sokat jelent neki és már egy horzsolás miatt és képes lett volna elmenni, hogy megnézze jól-e van. Miután gondolkodás nélkül hátraarcot vágott és elrohant, azonnal fel kellett hívnom Gemm-et. Tudta ő is, hogy Harry milyen állapotban van és legtöbbször segítettünk egymásnak ez ügyben. Na meg persze párszor meg is húztam, de ez mellékes. Szóltam neki, hogy Hay szimuláljon valami enyhe megfázást. Nem kérdezett, tudta, hogy ok nélkül nem kérnék ilyet. Benéztem az ablakon és a lány épp vacsorázott. Magammal veszekedtem, hogy be menjek és elvigyem innen, mielőtt Hazz újra megjelenne, vagy hagyjam őt egyedül. Nos a lehetőség túl csábító volt. Jake előreláthatólag ma este nem jön haza.

Becsöngettem és megvártam míg ajtót nyit, mivel zárva volt. Mikor kinyílt a hófehér ajtó, nagy ijedt szemekkel találkoztam és azonnal csukódott is volna vissza, ha a lábammal meg nem akadályozom, hogy kinn maradjak. Beléptem és szegény lány azt sem tudta merre fusson. Csak nem vagyok ennyire ijesztő?? Elkaptam a csuklóját és közel tartottam magamhoz.

-Hogy hívnak aranyom. –elfordította a fejét megtagadva tőlem a választ. Szörnyen makacs. –Remélem befejezted a vacsorád, mert elmegyünk. –vettem elő azt a mosolyom, amitől a legtöbb nő/diák úgymond ”elolvad”. Na hát őt még ez is hidegen hagyta. Zavart, hogy nincs kontrollom felette. Pont ellenkezőleg. Tudtam, ha most a szemembe nézne és azt kérné, hogy rágjam le a nyelvem, úgy tennék. Inkább kerültem a tekintetét, mikor rámpillantott. Túl sok minden járt a fejemben. Mikor kiakartam vezetni őt a házból, nem akart megmozdulni. Bosszúsan feldobtam a hátamra és elindultam vele az utcán. –Ne sikíts már megfájdul a fejem. Egyébként is lesz még alkalmad sikítani. –jegyeztem meg és abba is maradt a sikítás, amit halk zokogás követett. Nem. Bármennyire is váltam olyanná, akit nem foglalkoztatott egy érzelemkitörés, az ő sírását képtelen voltam hallgatni. Letettem magam elé a két lábára és könnyben lévő szemeitől bűntudat fogott el. Fogalmam sincs mit kellett volna tennem, de nem bírtam nézni az arcát. Visszavágtam a hátamra és kizárva a szipogó hangját meneteltem előre az üres utcákon. A fél órás út óráknak tűnt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a hátamon lévő póló már teljesen elázott. Hazaértünk és egyenesen a hálószobába vittem, majd ledobtam az ágyra, természetesen figyelve arra, hogy ne üsse meg magát. Megfordultam és a szekrényből kivettem a törülközőt és az egyik pólómat és mellé dobtam. –Zuhanyozz le. Ott a fürdő. A konyhába leszek. –utasítottam és kiléptem a szobából. Nem féltem, hogy elszökik, mert nem voltak a szobába akkora ablakok, hogy kiférjen rajta és az ajtót pedig rázártam. Hallottam, hogy megnyitja a csapot, de hamar végzett is. Vártam még pár percet, addig bekaptam valamit vacsorára, majd visszamentem hozzá. Majdnem a feje búbjáig elrejtőzve a paplan alatt ült és még mindig sírt.

-Elraboltál. –mondta alig hallhatóan, de valami csoda folytán hallottam a kis suttogást. Sóhajtottam és a szemem forgattam. Leültem mellé az ágyra, mire ő fél métert húzódott arrébb.

-Inkább mondanám úgy, hogy megmentettelek egy elmebeteg embertől. Viszont a neved elárulhatnád végre. –megrázta a fejét. Vártam pár percet, hátha meggondolja magát, de úgy nézett ki marad a hallgatásnál és a fal bámulásánál. Eldöntöttem az ágyon és megigazítottam a párnát a feje alatt. –Aludj. –szóltam utoljára és miután engedelmesen álomba merült, én is úgy tettem szorosan mellette. 

7. ~Ez egy rossz vicc!!~

Sziasztok!! :) Igyekeztem, bár szerintem ez nem lett valami jó rész :// Remélem azért komiztok, mert imádom olvasni, a véleményeiteket!! <3 :D Jó olvasást!! xx















-Eljössz velem?? –kérdezte és szemei csillogtak, hogy véletlenül se tudjak nemleges választ adni. Megrántottam a fejem, választ várva, hogy hova szeretne menni. Még szélesebben vigyorgott. –Ketrecharc lesz ma este. Muszáj megnézned. –nyaggatott és én nem tartottam jó ötletnek, hogy egy ilyen eseményre menjek el. –Van egy titkos helyem, senki nem fog látni és 100%-ig biztonságos. -próbált meg biztosítani arról, hogy nem lesz gond, de én akkor sem akartam végig nézni egy elő verekedést. Végül addig győzködött, hogy rábólintottam a dologra. Nem tetszett, mikor Jake telefonon üzent, hogy csak későn este jön haza. Sose csinált ilyet azelőtt. Ami azt illeti én sem. Csak úgy elszökni este egy fiúval?? Ráadásul valamilyen erőszakos harcot bámulni?? Normális esetben a szobám sarkában üldögélnék egy ilyen dolog gondolatától is, de most valami húzott ki a házból. Ami azt illeti nem nagyon járkáltam ki soha, csak néha, mikor elmentünk enni a pizzázóba Jake-el. Most pedig már Daniel autójába ülök és a belváros felé haladunk. Egy nagy régi épület mellett álltunk meg egy nem túl forgalmas részén a városnak.

-Gyere, már mindjárt kezdődik. –nyitotta ki a kocsi ajtaját és húzott maga után az épület háta mögé. Nem tudtam, hogy fogunk bejutni, de bentről hatalmas tömeg zsivaja hangoskodott. –Nyugi nem megyünk be a tömegbe. –mosolyodott el, mikor ijedt arcomat láthatta. Kifújtam a levegőt. Egy tűzlépcsőhöz értünk és ott kellett felmenni. Nem mentünk teljesen a tetőig, megálltunk és Daniel egy kis ajtót nyitott ki, ami a sötétben nem is látszódott. Gondolom nem először van itt. Előre engedett és utánam jött. –Hasalj le. –mondta és ő is hasára feküdt, mint én. Előrébb kúsztunk és egy magasabb kiugráson voltunk, míg alattunk 100-200 ember állta körbe a 8 szögletű ráccsal körbevont küzdőteret, ahol még nem tartózkodott senki. A fülsüketítő zaj elnyomta Daniel hangjának nagyját, de attól még hallottam, ahogy magyaráz. –Hónaponta egyszer rendezik meg ezt a bunyót. Fura, hogy ez már a második ebben a hónapban. –húzta össze a homlokát. –Viszont innen minden látszódik, de minket nem lát senki. –derült fel megint az arca. –Lefogadok, hogy ma is H fog nyerni. Még soha senkitől nem kapott ki.

-Ki az a H?? –kérdeztem. Magamnak is fura volt, hogy a mai nap folyamán mennyit beszéltem.

-Senki nem tudja. –rázta a fejét. –Az arcát sosem látni neki. Viszont állatian, verekedik. –vigyorgott izgatottan és láttam rajta, hogy alig tud már várni. Végül a tömegből a ketrec két oldalán felléptek az ellenfelek. Nem voltam biztos, hogy végig akarom nézni, azt ami következett. Két hatalmas izmokkal ellátott férfi egymással néztek farkasszemet. –Aki nekünk háttal van az H. A másikat nem ismerem. Biztos valami városi öntelt pöcs, aki azt hiszi győzhet. –nevetett a gondolatra, hogy a másik férfi fog nyerni. Kezdett egyre jobban érdekelni az összecsapás, de valamire vártak, így volt időm jobban megnézni H-t. Nem volt hiánya a bőrén lévő fekete tintából. A tetkójait elnézve sok munka lehetett a rajta. Mintha az élete lenne miniatűr figurákban megörökítve az egész testén. Fején fekete maszk volt, ami takarta az arcát. Köröztek az arénában és még mindig vártak valamire. Elhalkult a tömeg, mikor egy fehér pólós, szőke nő állt egy magas asztalra.

-Felkészültetek emberek?? Ma este H, a verhetetlen bajnok és Andy, egy újabb próbálkozó L.A.-ből fog összecsapni. Tegyétek meg az utolsó fogadásokat és indul harc. –ordítozta éles hangon a vékony nő és leugrott az asztalról a tömegbe, ahol újra hangzavar vette át az uralmat.

-Ez érdekes lesz. –dörzsölte össze Daniel a kezét. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül ugrott egymásnak a két ketrecben lévő férfi. Mint ahogy Daniel mondta, H két ütéssel leterítette ellenfelét. Nem volt harc. Andy a földön feküdt és próbálta valahogy hárítani a kegyetlen rúgásokat, miket az oldalába kapott, de nem volt esélye. Ájulásig volt rugdalva H által. Tátott szájjal néztem, hogy tud, olyan erőt kifejteni és hallgattam a dicsőítő sikításokat, amiket H kapott. Se perc alatt eltűnt a tömegben a nyertes férfi és a tömeg is kezdett eloszlani. Daniel felhúzott álló helyzetbe és segített leporolni fehér pólóm, majd azon az ajtón sietősen távoztunk, ahol bejöttünk. Az autóban ültünk, de még nem indította Daniel a motrot.

-Ez aztán szép volt. Nem tudom, mikor láttam ennyire dühösnek ezt a pasast. Valamin nagyon felhúzhatta magát. –pattogott az ülésbe az adrenalintól én pedig nevettem rajta. Bólintottam elismerően. Ránéztem az órámra. 10 perce mentünk, csak be és már kint is vagyunk. Hamar véget ért a verekedés. Elindultunk hazafele és egész úton azt hallgattam, hogy láttam-e azt a jobb öklöst. Visszaértünk a házhoz, de Jake autója még mindig nem volt a helyén. –Azt hiszem megyek haza. –mondta, mikor készültem kiszállni. Bólintottam és váratlanul megölelt. Nem szoktam senkit sem sűrűn ölelgetni, de bizonytalanul viszonoztam apró gesztusát. Intett még egyszer, utána befutottam a sötét házba. Sok dolog volt, amit nem szerettem, közéjük tartozott a magány is, de a sötéttől egyenesen rettegtem. Az egész házban, minden villanyt felkapcsoltam. Felsikítottam, mikor megrezzent a zsebemben a telefonom, majd rögtön ki is nevettem magam. Megnéztem az üzenetet, amit kaptam és a telefon, majdnem kiesett a kezemből. „Tetszett a kis műsorom?? Láttalak. Nehéz nem észrevenni azokat a zöld szemeket. Csak nem félsz a sötétben?? H.”

Egy csak egy rossz vicc, ugye??

6. ~Eljössz velem??~

Sziasztok!! Először is nagyon sajnálom, hogy ennyi nap kimaradt, de nem volt időm írni. Ígérem megpróbálkozok, hogy több ilyen ne legyen. Remélem nem haragudtatok meg. Másodszor. Boldog sikerekben gazdag új évet, minden kedves olvasómnak, remélem 2014-ben is velem tartotok. :)) Nem is húznám tovább a szövegelést. Remélem tetszik az új rész. Jó olvasást!! xx

                                      *Harry Styles*

Reggel megint a saját ordításomra ébredtem. Nem tudom meddig bírom még. Minden áldott éjjel ugyan az a rémálom. Liz a karjaim közt, vérben úszva és szíve már nem dobog többet. A saját elmém kínoz. Emlékeztet minden egyes nap, hogy miattam történt minden. Ahelyett, hogy enyhülne a fájdalmam, csak egyre erősebb. Még a rengeteg munka sem tudja elvonni a figyelmem a hiányáról. Felálltam, megdörzsöltem az arcom és miután bevetettem az ágyat, megmosakodtam és kezemmel végigszántottam hajam.

-Már munkába kéne lennem. –kaptam lüktető halántékomhoz, mikor az órára néztem. Felhúztam magamra az első kezembe akadó öltönyt és bepattanva újonnan vett kocsimba száguldottam az iskolához. Hátul bementem. Vicces, hogy senki nem tudja, hogy én vagyok az igazgató. Pár barátot kivéve. Az iskolámat minden barátommal együtt sikerült, csak létrehoznom. A tanári kart főként, azok az emberek alkotják, akikben megbízok, attól függetlenül, van-e tanítói végzettségük vagy nincs. Természetesen vannak idegenek is, akikkel vagy beszélőviszonyba vagyok, vagy pedig annyira tartanak tőlem és rólam kitalált kis meséről, hogy alig mernek megszólalni a közelemben. Be kell vallanom szórakoztat, hogy mennyi hülyeségek össze tudnak hordani rólam a tudatlan emberek. Leültem az irodámban az asztalomhoz és a tegnapi nap folyamán lemondott 3 értekezletemen történteket próbáltam kideríteni. 10 perc után felálltam és a szekrényemhez mentem. Kivettem egy üveg whiskyt és azonnal jobban ment még a papírmunka is. Firkáltam, írtam, járkáltam, ittam. Nem találtam a helyem. Kényelmetlenebbül éreztem magam, mint bármelyik más napon. Fél szememmel kinéztem az ablakon és egy lány volt a sziklámnál. Kegyetlen dühös lettem. Soha senkinek nem engedtem meg, hogy ott legyen. A diákok maguktól tudták, hogy oda nem mehetnek. Mit a francot keresett ott?? Idegességemben már azon törtem a fejem, hogy rég nem használt pisztolyomhoz nyúlok és az ablakból vadászom le az önfeledten jókedvű hosszú, szőke hajú lányt. Fújtatva néztem őt és dühöm lassan szertefoszlott. Kb 50 méteres távolságból is tisztán látható, kegyetlenül csillogó szemei voltak. Kényelembe helyezte magát a szikla napos oldala mellé és szégyentelenül élvezte a környezetet. Olyan vakító hófehér lábak nyúltak ki a szoknyája alól, mintha soha nem érte volna őket nap. Nyugodt arca és szép lassan lehunyt szemei, arról tanúskodtak, hogy elaludt. Teljesen lehiggadva figyeltem őt és nem zavart a tény, hogy a sziklámnál van. Hallottam, hogy nyitódik az ajtóm és valaki belépdel rajta. Nem tudtam, ki az de nem is érdekelt. Hallottam, hogy tölt magának a whiskymből egy pohárral és miután felhajtotta mellém állt. Zayn volt.

-Ki az a lány?? -kérdeztem rá és szemem sarkából láttam, hogy Zayn arcán valami átfutott, mikor felismerte.

-Hogy az a… -akart ki jutni gyorsan a teremből, gondolom, hogy eltűntesse onnan a lányt, de visszarántottam.

-Azt kérdeztem, ki ő!! –kérdeztem keményebben.

-Tudom, hogy dühös vagy. Engedj el és eltűntetem onnan. –magyarázkodott.

-Nem vagyok dühös, de az leszek, ha nem válaszolsz nekem.

-A nevét nem tudom én sem. Új lány, ma van az első napja. –kaptam egy kevés információt, de többet akartam. Nem emlékeztem, hogy engedélyeztem volna egy új diák itt tanulását. –Egyébként elküldtem a végzőst osztályt haza az óra közepén. –mondta kicsit idegesen, tartva a reakciómtól.

-Mit csináltál?? –förmedtem rá. –Normális vagy te?? Mi a faszért csináltál ilyet?? –akadtam ki. Nincs joga hazaküldeni egy gyereket sem, nem hogy egy egész osztályt. Nem mondott semmit, csak kimutatott az ablakon a szőke lány felé. Nem értettem mit akar ezzel mondani, ezért vártam a magyarázatot.

-Jake Orwell-lel volt egy kis nézeteltérésem miatta, amit az egész osztály végig nézett. Utána felidegesítettem magam elküldtem haza az osztályt és bemostam kettőt Jake-nek. –hadarta el a tömör összefoglalót.

-Mi köze van Jake-nek, ahhoz a lányhoz. –értetlenkedtem.

-A csaja, vagy mit én tudjam kije. –bámult ki ő is az ablakon ugyan úgy, mint én. Az elkövetkezendő 20 percben csend volt és mozdulatlanul néztük az alvó, még ismeretlen lányt. Jake jelent meg a kiskertben és, akkor újra a farzsebem felé nyúltam, ahol a fegyverem tároltam. Zayn megállította a kezem és figyeltük mi történik. Jake leguggolt a lány mellé és azt vártam, hogy felébressze, de nem tette. Látszott, hogy elmosolyodik, majd a karjába emelte a kistestű lányt és elindult vele a parkoló felé. Nem tudom mi történt velem, újra elkapott az idegesség és hullámokban tört rám. Kiküldtem Zayn-t és végső kétségbeesésemben küldtem egy körüzenetet közel 80 embernek. Ki kell engednem a gőzt. Fél óra múlva jelentkezett is valaki. Remek estém lesz.

                                           *Camille*

Lassan kinyitottam a szemeim és az ágyamban feküdtem. Furcsálltam, hiszen, ha emlékezetem nem csal, akkor a sziklánál aludhattam el. Körülnéztem és az éjjeliszekrényemen egy papírt találtam egy kisebb szöveget. Jake összetéveszthetetlen kusza betűsorait olvastam el.

„Vissza kellett mennem az iskolába. Nem akartam, hogy egyedül legyél, kikértem Daniel-t. Szerintem a nappaliba várja, hogy felébredj. Sietek haza, remélem jól meglesztek. xx”

Komolyan képes volt egy vadidegenre bízni a házát és engem?? Ha hazajön meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem-e ment el az esze. Nem, mintha bántam volna Daniel társaságát, de ez akkor is felelőtlenség tőle. Kikecmeregtem az ágyból és a nappaliba tartottam, hogy megbizonyosodjak, Daniel tényleg ott van.

-Hello. Felébredtél?? Hát persze, hogy fel. –csapott a homlokához, saját hülye kérdésétől. Kuncogtam egyet és a konyhába indultam egy pohár vízért. Utánam jött, majdnem a saját lábába elesve, de végül beért a mosdónál. –Egyébként kedvelsz engem?? Mert a Mr. Orwell kérdezte, hogy mennyire jövünk ki, de nem nagyon tudtam neki mit mondani. –túrt hajába idegesen, szégyenlősen. Megnyugtatóan rámosolyogtam és bólintottam. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. –Akkor jó. Én is kedvellek. –mosolygott úgy, mint én az előbb. –Egyébként mióta vagytok együtt?? Mármint érted. –kérdezte később tv nézés közben. Valami értelmetlen műsor ment. Nem tudtam mit kéne mondanom Daniel kérdésére, de valamit kellett. Azt hiszem megérdemel pár szavat, azok után, ahogy viselkedik velem. Talán már túl rendes is.

-Jake és én nem vagyunk együtt, úgy. –kapcsoltam ki a tv készüléket.

-Oh. –lepődött meg. –Bocs, hogy ennyit kérdezgetek, de ezt most nem értem.

-Nincsenek szüleim. Abban az árvaházba kerültem, ahol Jake felnőtt, később pedig örökbefogadott. Megígérte nekem, mikor kikerült. –ezek voltak azok a szavak, amiket bármikor el tudtam volna mondani, hiszen minden nap megköszöntem magamnak ezt Jake-nek.

-Bocsánat nem tudtam. –hajtotta le a fejét és ölébe a kezeit kezdte figyelni. Oldalba löktem jókedvűen, hogy oldjam a feszültséget és szélesen mosolyogtam. Ujjával visszabökött és megtalálta az oldalamon lévő csikis pontot. Sikíthattam, kapálózhattam, nem kegyelmezett. Végül akkor maradt abba kínzásom, mikor Daniel már a harmadik üzenetet kapta telefonjára. Kicsúsztatta zsebéből a telefonját és miután megnézte az üzeneteket, pimaszul rámmosolygott. –Eljössz velem?? –kérdezte és szemei csillogtak, hogy véletlenül se tudjak nemleges választ adni.