20. ~Őrült~

Sajnálom a késést :( Köszönöm megint a 2 díjat, amit az előző részhez kaptam :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Úgy éreztem mennem kéne, ha valaha haza akarok jutni, hiszen azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Fel szerettem volna állni a hideg földről, de annyira el voltam gyengülve, hogy ez alig sikerült. Ránéztem a kezemben tartott láncra és valamiért úgy éreztem, nem helyes, ha nálam marad. Nehéz, elnyújtott léptekkel indultam meg és felakasztottam az ékszert anyám sírjának keresztjére. Ez az övé és nem az enyém. A hatalmas temetőből épp elég volt kimenni, már olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Alig bírtam emelni a lábam, a gyomrom korgott az éhségtől és a telefonom sem volt velem, hogy felhívhassak valakit. Egyedül voltam és 10 perc alatt sikerült egy utcányit haladnom… valamerre. Még sem volt olyan jó ötlet elszaladni a semmibe. A szemeim laposak voltak és képes lettem volna állva is elaludni. Már késő este lehetett, minimum 11 óra. Ilyenkor már rég az ágyba szoktam feküdni, még ha aludni nem is tudok.

Úgy döntöttem nem gyötröm tovább magam a hazatalálással, leültem egy kerítés tövébe és hátradöntöttem a fejem. Elhaladt előttem egy villogó rendőrautó nem túl gyorsan, de arra se volt energiám, hogy utána integessek. Ami meglepett, hogy pár másodperc múlva visszatolatott és pontosan előttem állt meg. Rögtön két fiatal rendőr szállt belőle ki, az egyik közelebb jött hozzám és a karjába vett, míg a másik telefonált.

-Megtaláltuk. –hallottam a másik rendőr magabiztos hangját, ahogy a telefonba beszélt, majd el aludtam a rendőrautó hátsó ülésén, ahova be lettem rakva.

Pár óra múlva, mikor felkeltem, már ágyban feküdtem. Még mindig sötét volt, ezt betudtam a gyakori alvászavaraimnak. Pár pillanatig a koromsötét miatt úgy hittem, hogy otthon vagyok, de mikor a másik oldalamra folrdultam valaki ott feküdt. Automatikusan húztam a meleg mellkashoz átfagyott testemet, akit Jake-nek hittem. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy még sem ő volt az.

*Harry Styles*

Futott előlem. Nem szólalt meg csak sikított az érintésemre. Be kellett látnom, hogy őrült vagyok, de valamiféleképpen próbáltam magamon segíteni. Könnyebb volt elképzelni, hogy Lizbeth rohangál a házban, mint oly régen és csak játszik velem, arra várva, hogy elkapjam. Az agyam felfogta, hogy épp mi történik, de szívem nem pont erről árulkodott. Mikor mellettem feküdt, megnyugvást éreztem és teljes mértékben olyan érzés volt, mintha visszaugrottam volna pár órára az időbe 18 évet. Túl régen volt már. A baj az volt, hogy az elmém megtréfált. Mikor utolértem az emelet egyik hosszú folyosóján és nekikényszerítettem hátát a falnak, már nem a szőke, rémült lányt láttam, hanem a kacér mosolyú, nagyszájú, provokatív Lizbeth-et, aki epekedve várja a büntetését, amiért elfutott előlem. Elfelejtettem ki vagyok és mit csinálok, nem tudott megállítani senki a célom elérésében. Szeretni egy angyalt.

-Szórakozol velem Édesem?? Azt szeretnéd, hogy megbüntesselek, igaz?? –vigyorogtam Rá. Hiába hallottam, hogy könyörög azért, hogy ne bántsam…Mintha csak azt kántálta volna: Igen!! Igen!! Igen!!

Felkaptam Őt és a legközelebbi szobába léptem vele, ahol volt ágy. Ledobtam magam elé a matracra és végig néztem rajta. Hegyé hajoltam és ott csókoltam, ahol értem. A száját, a nyakát… Kezeit fel kellett fognom a feje fölé. Nagyon gyenge volt és őszinte rémület volt az arcán, de a fejem olyan ködös volt magától a gondolattól is, hogy Lizzie fekszik alattam, hogy rosszabb voltam, mint bármikor azelőtt. Kiszedtem az apró pólóból és a hasát csókolgattam egészen a nadrágig, ahol kipattintottam a gombot.

Nevezhetném vérfagyasztónak, hangosnak, kétségbeesettnek azt a sikolyt, de azaz egy biztos, hogy annak köszönhetem, hogy leálltam. Hirtelen tisztán láttam a síró lányt előttem, akinek a könnyes tekintete összeszorította a mellkasomat.

-Sajnálom. –nyögtem ki rekedt hangon és elhúzódtam tőle. Nem akartam többé embereket bántani, de majdnem megtettem. Pár éve megfogadtam magamnak, hogy nem okozok több fájdalmat, hacsak nem kérnek, vagy kényszerítenek rá.

*Camille*

Sötét, hideg, könyörtelen szemek?? A szem a lélek tükre, mondják. Sok emberrel találkoztam már és sok féle érzelmet láttam mindenki szemében, de az üres tekintet semmihez sem fogható. Hátborzongató. Nem lehet előlük elbújni. Mindig figyelnek, mégha épp nem is néznek.

-Félsz a sötétben. –hangzott inkább kijelentésnek, mint kérdésnek, miután leoltotta a szobába a villanyt és elült az ágy szélére, ahol az elmúlt fél órát töltötte, magába fordulva, a hátát mutatva felém. –Tudod mennyi minden rejtőzhet a sötétben?? Részegek, rablók, akár gyilkosok… A sötét elrejt dolgokat. –köszönöm, hogy emlékeztetsz minderre!! Ráadásul itt ülök a sötétben egy elmebeteggel. Megint csönd telepedett a szobára és valamin nagyon elgondolkodhatott, mert levegőt is alig vett. –Okos lány vagy Camille. –szólalt fel újra és mintha egy kicsit még hátra is nézett volna. Most olyan… nyugodt volt. Nem úgy mint korábban… -Mégis olyan buta… Félsz tőlem, ugye?? –nézett rám hosszú idő után. –Miért nem rohansz már el?? –ordított. Egy kis sikoly hagyta el a szám, de már futottam is. Szerencsémre nem követett. Kiértem a házból és az utcán futottam, mikor megállt mellettem egy autó. Még gyorsabbra vettem a tempót, mikor ki is szállt a járműből valaki és követni kezdett. Sokkal, de sokkal gyorsabb volt nálam… 

19. ~Hagyaték~

Igazából nem ma szerettem volna kirakni ezt a részt, mert igényesebben kiszerettem volna dolgozni mindent, de jött az ihlet és így sikerült. Egy kicsit túl összedobottnak érzem, de nem tudom még mit írhatnák bele… :/

Nos azt hiszem itt sok mindenki meg fog lepődni és ezért kérném, hogy mindenki fejtse ki véleményét a résszel kapcsolatban, akár komment formájában, de fb-n is megtaláltok :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Ráuntam, hogy Jake folyamatosan húzza az agyam. Úgy voltam az egésszel, hogy a nap már úgy sem lehet rosszabb. Elindultunk, de mikorra odaértünk igazából meggondoltam magam. Nem futamodhatsz meg folyamatosan!! Szóltam magamra és erőt véve bementem a helyiségbe, ahova Jake már nem jöhetett velem.

Egy fiatalabb ember szedett ki sok mindent hatalmas fiókokból, míg nem pár darab papírt magával hozva, elült velem szembe.

-Kezdjük. –mosolygott rám biztatóan. Bólintottam és kinyitott egy borítékot és a lapon lévő szöveget kezdte olvasgatni. –Szóval az anyja magára hagyott 10 000 000 dollárt, ami mostanra körülbelül 27 000 000-nál tarthat, ha rá vannak számolva a kamatok… -taglalta a szavakat, ahogy közbe olvasott és még a férfi hangjában is hallani lehetett a meglepődöttséget. Én szinte sokkolva voltam. Az rengeteg pénz, egyáltalán hogy lehet ez??

-Ez biztos?? –muszáj volt rákérdeznem, biztosan valamit elnézett, vagy rossz papírt olvas. Láttam, hogy figyelmesen visszanéz és bólintott biztosítva igazát. Fel sem fogtam igazából a hallottakat, csak üvegesen bólogattam. Minek hagy egy anya a gyerekére ennyi pénzt, ha utána eldobja magától. És a dollárba feltüntetett pénznem sem volt teljesen érthető, hiszen úgy tudtam, hogy Franciaországban születtem. Újra a férfi felé kaptam a fejem, mikor megszólalt.

-Lesz itt még valami. Kérem várjon egy percet. –felállt egy és másik helyiségbe vezető ajtón kiment, majd pár perc múlva visszajött. Az asztalra rakott elém egy borítékot és egy kis dobozkát. –Azt hiszem ez lesz minden. Ezeket most ki is bonthatja, ha szeretné. –mosolygott újra, míg a levél és a doboz felé mutatott. Kíváncsi voltam, ezért rögtön a levél után nyúltam. Lassan óvatosan bontottam ki a már látszólag öreg borítékot és félve nyitottam a szét a papírlapot, ami benne volt félbehajtva. Szóról szóra kezdem el olvasni a gyöngybetűkkel írt levelet, amit az anyám írhatott nekem.

„Sosem öleltelek, mégis érezlek.Sosem beszéltünk, mégis hallak.Sosem találkoztunk, mégis Szeretlek!!”

 Ami azt illeti fogalmam sincs mit írhatnék. Nem szeretnék neked magyarázkodni, nincs mentségem arra, hogy képtelen vagyok harcolni érted. Mégis úgy gondolom jogod van tudni, hogy miért nem a vér szerinti szüleid neveltek fel és gondoskodtak rólad annyi szeretettel, amennyit megérdemeltél volna. Tudom, hogy csodálatos ember lesz belőled. Egy gyönyörű, okos nő lehetsz már, mire ezt olvasni fogod… És én lehetek a világ legbüszkébb anyája, még ha nem is ismerhetlek. Most itt vagy velem. Itt, a hasamban és csak napok kérdése, hogy örökre elveszítselek. Az utolsó értelmét az életemnek... Utálhatsz a gyávaságom miatt, de az anyámék nem engedhetik meg azt, hogy gyerekem legyen 17 évesen. Kényszerítettek, hogy feladjam az anyaságot. Túl büszkék és csak a csillogást mutatják a nagyvilág felé. Szerintük én vagyok a család szégyene. 16 évesen elmentem Londonba tanulni, ahol visszavonhatatlanul szerelmes lettem… Az apádba. Még mikor nem tudtam, hogy itt vagy, már akkor elhunyt… Régen utánamentem volna, ha nem marad egy barátom és nem jössz te. Ti tartjátok bennem a lelket. Fogalmam sincs hova kerülsz és, hogy mit tudsz, majd arról, amibe beleszülettél volna, de csak remélni tudom, hogy szerető családot kapsz, akik több mindent meg tudnak adni neked, mint én. Hisz akár hiszed, akár nem, örökre nagyon szeretni foglak!!A nyakláncot, amit remélem meg fogsz kapni, akkor kaptam az apádtól, mikor utoljára láttam Őt. Akkor tört össze egészen a szívem és most a meglévő darabokat magaddal viszed, bármerre is fogsz menni. Szerettem volna jó életet neked, ezért hagytam egy kisebb összeget a rád. Nem tudok mást tenni érted. Bármit megadnék azért, hogy végignézhessem, ahogy felnősz, hogy felnevelhesselek… Most is sírok, mint általában mindig, ha bármire gondolok, aminek köze van hozzád, vagy az édesapádhoz. Tönkrement az életem, de még is úgy érzem, hogy megérte. Megérte, mert életet adhattam neked. Nap, mint nap, te vagy a legnagyobb csoda a számomra. És ne felejtsd el: Ha találsz valakit, akit tiszta szívedből szeretsz, SOHA ne engedd el. Ne kövesd el az én hibáimat!!

Szeretlek Darcy!!

                                                                            2014.8.10. Lizbeth Valerie Gray

                                                                                         

Egy világ omlott össze bennem. Zokogtam. Minden eddig hitt dolog, hogy a szüleim nem szerettek, hogy eldobtak maguktól, minden megcáfolódott abban a pillanatban. Nem volt időm gondolkodni, azon nyomban meg akartam tudni, hogy hol él az anyám, meg akartam Őt ismerni, látni akartam, átéreztem mit tettem vele akaratomon kívül is. Minden addigi gyűlölködő érzelmem a szüleim felé eltűnni látszott és egy ismeretlen nyomasztó érzés vette át a helyét.

-Hol van?? Hol él most?? –csattantam fel hangosan, miközben kapkodtam a levegőt és sírtam. Azt hiszem fel volt 100%-ig készülve a reakciómra, mert ugyan olyan higgadt maradt, mint eddig volt, csupán némi meglepődöttség volt az arcán.

-Nagyon sajnálom, de... 2015 júliusában elhunyt. A Londoni temető egyik kisebb elkülönített részében van eltemetve. –hajtotta le a fejét, mint aki együtt érez. Nem kellett több. Fogalmam sincs mit éreztem igazából, felkaptam a kis dobozkát, amiben nagy valószínűséggel a levélben is említett nyaklánc volt és rohantam ki onnan. Messzire, amennyire csak tudtam.

Pár óra futás és gyalogolás után elvesztem London utcáiban, de nem bántam. Kószáltam, mentem amerre jól esett nem törődve semmivel. Rátaláltam a temetőre is, gondolkodtam, hogy be menjek-e, de inkább tovább haladtam a semmibe. Elég időm volt gondolkodni, de üres volt a fejem. A könnyeim elfogytak és rémesen festhettem izzadtan, kócosan, vörös szemekkel, szétzilálva. Mint egy élőhalott. Visszafordultam. Egyenesen be a temetőbe, megkeresni anyám sírját. Ennyivel tartozom neki. Felidézve a levél végén szereplő nevet kutattam 2 óra hosszat, mire megtaláltam. Már sötét volt, de némileg ki volt világítva a tér a mécsesektől. Rémisztő volt ennyi halottal egyedül lenni, mégis mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, mikor a fáradságtól eldőltem anyám sírja előtt. Lizbeth. Szép név… Jobban megfigyelve sokkal szebb, gondozottabb sírhely volt az összes többinél. Friss, vágott, ültetett virág. Öntözött, kigyamlált föld. Mécses gyújtva… Mintha pár perccel érkezésem előtt valaki itt járt volna.

A kezembe szorongatott dobozt letettem magam elé és néztem. Pár perc múlva rávettem magam, hogy kinyitom. Egy szép ezüst láncot húztam ki belőle, min egy medál volt benne egy csillogó kővel. Rezgő kezeim közül ki is esett, ahogy jobban meg akartam nézni és a földre pottyant. Azt hittem széttörött, de mikor felvettem láttam, hogy csak szétnyílt az érem. Kiszedtem belőle egy papírdarabot, ami valamikor egy apró kép lehetett rajta két emberrel, de mostanra az már felismerhetetlenségig volt kopva. A medál belsejébe belegravírozott kis szöveg újra egy csepp könnyet csalt szemembe, de több nem jött. 

      „Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben!!

                                                                         H.”

Új blog!!

Most nem résszel jelentkezem, hanem szeretném itt is megosztani, hogy egy új blog van láthatáron, amit nagy valószínűséggel, akkor fogok elkezdeni, mikor ezt befejeztem, de ha sok olvasó lesz, akkor előrébb hozhatom ezt a dátumot egy kicsivel :)) Még mindig várom a kommenteket az előző részhez!! :) 

Az új blog megtalálható itt!! 

18. ~Hova tűnt??~

Egy elég hosszú résszel jöttem most... Vicces, hogy akkor kapok visszajelzéseket, ha "hisztizek" XD, de azért nagyon szeretlek titeket!! <3 

Szeretném nagyon megköszönni a 30+ tagot a fb csoportban és a 20 feliratkozót a blogra és nem utolsósorban a 2. díjat, amit az előző részhez kaptam és, majd ki fogom tenni, ha lesz rá időm... 

Még annyit, hogy a következő részben lesz egy csavar, amit csak akkor érthettek igazán, ha olvastátok az 1. évadot... 

Nem is húzom tovább az időt, remélem tetszik mindenkinek és hagytok egy kommentet nekem :)) Jó olvasást!! xx 

Pánikba estem és dühös voltam egyszerre. Nem hagyhattam egyedül Alison-t a sötét, káosz uralta házban, ezért szóltam neki, hogy azonnal szálljon be a kocsimba és már indultunk is. Folyamatosan kérdezgetett, hogy mi bajom, mi történt, miért vagyok zaklatott… Csak még idegesebb lettem tőle. Mielőtt túlságosan elborult volna az agyam és leordítom ártatlan fejét, szépen megkértem, hogy maradjon csöndben, majd elmondok neki mindent. Túlságosan aggódtam Cami-ért. Tudom, hogy az az állat szemet vetett rá és féltem, hogy amíg elmentem művelt vele valamit. Hisz az iskolában Cami-t leszámítva ismerek talán 2 lányt akit nem fektetett még le. Undorító. Igaz nem ő volt az egyetlen tanár aki ezt csinálta az iskolában, de ez mellékes. Most Cami-ről van szó, Malik pedig a legszörnyűbb emberek listájára tartozott, akiket valaha ismertem.

-Vigyázz!! –sikított Alison, mikor átmentem egy piroson és majdnem belénk hajtottak. Nem reagálltam le nagyon a dolgot, ráérek később is emiatt aggódni. Élünk, vagy nem?? –Megőrültél?? Remélem nyomós okod van ezt csinálni, mert komolyan ki foglak herélni drágám. –kapkodta a levegőt és nézett rám szúrós szemekkel, amit anélkül is tudtam, hogy ránéztem volna. Alap esetben megmosolyogtam volna kijelentését, de most túlságosan is el voltam foglalva, hogy egy darabban és minél hamarabb hazaérjünk. Tudtam, hogy következményei lesznek, ha hazaviszem Ali-t, de nem tehettem mást. Igaz nem így terveztem bemutatni Őket egymásnak, de csak nem lesz belőle nagy gond, vagy hiszti, se Cami, se Alison részéről… Mikor leparkoltam a ház előtt, már tudtam, hogy baj van. Ha Cam odabent lett volna, mindenhol égne a villany. Ehelyett sötétség volt mindenhol a házban. –Itt laksz?? –kérdezte Alison végignézve a házon.

-Igen. –bólinottam, de már ugrottam is ki az ülésből. –Gyere, siess!! –szóltam, mert Ő még mindig bent volt az autóba, majd a bejárati ajtóhoz rohantam. Nyitva volt így a kulcsok keresgélése nélkül a házban voltam. Gyorsan lámpát nyitottam és szétnéztem a földszinten.

-Picúr!! –ordítottam, fel az emeletre. Semmi. –Camille!! –kiáltottam még egyszer és már mentem volna fel, mikor valami leesett a hátam mögött. Megfordultam és Alison a táskájába túrkált, a telefonja a földön zsebkendő már a kezébe. Szemeibe csak gyűltek a könnyek és pontosan tudtam, hogy mit gondol. Én hülye. Kétségbe voltam esve, Camille eltűnt Zayn keze által, a lány akit pedig szeretek épp azt hiszi, hogy viszonyom van egy másik nővel.

-Megmagyarázom. –futott ki az összes vér az arcomból. Ez volt a leghülyébb dolog, amit mondhattam volna. A jelenet pont egy flancos filmbe illett volna.

-Kérlek. Mondd, hogy mi a magyarázat arra, hogy a házadba egy másik nő nevét kiabálod, akit mellesleg Picúrnak szólítasz. –egyáltalán, hogy mondjam meg neki, hogy ne hagyjon itt azon nyomban??

-Camille tulajdon képpen hivatalos formában a lányom. –nyögtem ki az első dolgot, ami magába foglalja a helyzetet, mégis idétlenül hangzott. Sosem tekintettem, mint lányomra, még ha papíron az is volt. Inkább egy kishúgnak neveztem volna, de ezt hosszú lett volna elmondani, ilyen gyorsan. –Kérlek várj egy pillanatot és elmondok mindent. –tettem össze a két kezem és könyörögtem neki, hogy várjon, amíg telefonálok egyet. Megszeppenve bólintott halványan, én pedig rögtön kikaptam a telefonom a zsebemből és Cami-t hívtam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor felvette, de csak a hányás kerülgetett, mikor Malik szólt a telefonba. Esélyt sem adott beszélni. A készüléket a földhöz vágtam tehetetlenségemben. Nem tudtam hol vannak

-Elmondanád mi ez. –beszélt megtört hangon, mint aki még mindig nem hisz nekem.

-Baby... –fújtam ki a rég benn tartott levegőt, amiről addig nem is tudtam. Muszáj volt minél gyorsabban lenyugtatnom magam, hiszen úgy sem tehetek semmit és Alison-nal is egyre rosszabb volt a helyzet. Nem húzhattam tovább. Még mindig kérdően nézett rám. Lerúgtam a cipőimet és ledobtam a kabátom. –Gyere menjünk fel. –Ali szó nélkül követett és felmentünk a szobámba. Az ágyra ültem le ő pedig az ölembe húzódott.

-Hogy hagyhattál itthon egy gyereket egyedül?? És hol van most?? –kérdezte halkan és fel voltam készülve mindenféle reakcióra, ami most következhetett.

-Camille… Nem gyerek. –felkapta a fejét és furcsán nézett rám. Kénytelen voltam folytatni. -19 éves. És Malik elvitte. –jónak láttam azt a két dolgot egybe közölni. Alison eléggé együttérző ember és nagyon jól tudja, milyen is az az ember, hisz Ő is abba az iskolába járt még pár éve.

-Együtt vagy vele?? –kérdezte lahjtott fejjel. Nem mert a szemembe nézni. Nincs rendben ez így.

-Ne legyél bolond. Soha nem néznék Rá úgy, ahogy Rád. Nem is tudom mi Ő nekem. Tudod árvaházba nőttem fel, Ali. Ő is. 8 éves korom óta én vigyázok rá és nem tudtam tőle sohase megválni. Rettentően szeretem, mintha csak a testvérem volna. Miután betöltöttem a 18-at és kerestem annyi pénzt, hogy kényelmesen meglegyek elintéztem, hogy örökbefogadhassam. Semmi okod a féltékenységre. –pusziltam homlokon, míg Ő hatalmas könnyes szemekkel nézett rám.

-Neked arany szíved van. –ölelt meg szorosan. –Meg sem érdemellek.

-Nézd csak, -vettem le a szekrényről az egyik kedvenc képemet, amin Camille-el vagyunk. –itt elvittem őt a karneválba. –a képen a nyakamba ült. Bár már 13 éves volt alig nézett ki 10-nek. Mindig kicsi volt a korához képest.

-Aranyosak vagytok. –mosolygott. Meglepően hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy Cami is képbe van, de ennek csak örültem. Visszatettem a képet az éjjeliszekrényre. –Tényleg elvitte Malik?? –váltott az arca derűsre. Halványan bólintottam, mintha még mindig reménykednék, hogy ez az egész hazugság, de nem így volt.

-A fejébe van, hogy hasonlít egy másik lányra, akibe szerelmes volt és a sebeit próbálja vele gyógyítgatni, vagy fogalmam sincs. Még azt is mondta, hogy addig örüljek, amíg csak ő akarja Cami-t, mert addig biztonságban van. A fenébe fogalmam sincs, mit csináljak!! A betörés mögött is ő állt, hogy elmenjek itthonról és elvihesse Cami-t.

-Nem fogja bántani. Sok mindent el lehet mondani Zayn-ről, de azt nem, hogy valaha is nőket bántson. –ferdén néztem rá. Még, hogy nem bántana nőket?? Ugyan kérlek. Egyáltalán honnan szed ilyeneket??

-Miből gondolod?? –húztam össze a szemöldököm.

-Szerinted nálam nem próbálkozott be?? –kuncogott, mintha egyértelmű lett volna. Már a gondolattól is borsódzott a hátam és megfeszült a mellkasom. –Miután elküldtem őt melegebb égtájakra és körülbelül 100x elmondtam neki, hogy nem fogok vele lefeküdni, békén hagyott. Viszont sosem volt erőszakos. Camille-el beszéltél már erről?? –lehet hogy igaza volt, de attól még nem kedveltem jobban azt az embert, sőt még mélyebbre süllyedt a szememben, hogy Alison-t is ágyba akarta kergetni.

-Nem. Camille-el van ilyen dolog, hogy nem nagyon beszél. Sose beszélt senkivel. Velem is csak épp hogy.

Még meséltem neki pár dolgot és örültem, hogy így látatlanba is azt mondta, hogy biztosan kedvelni fogja Őt. Egy kicsit mérges is volt rám, mert eddig nem szóltam, de haragja hamar elszállt. 

Meg szerettem volna várni míg Cami hazajön, hogy lássam jól van-e, de elaludtam Alison-nal.

Nem telhetett el sok idő, hallottam, hogy csukódik a szomszéd szoba ajtaja. Lustán, fáradtan kikászálódtam az ágyból figyelve, hogy Ali ne keljen fel, majd átmentem. Zárva. Furcsa. Nem is nagyon aggódtam, hallottam, hogy Camille bent szuszog és ez elég volt, hogy nyugodtan menjek vissza aludni.

***

-Hagyd, majd én megcsinálom. –győzködtem Alison-t, aki elhatározta, hogy palacsintát akar sütni.

-Én is meg tudom csinálni. –bökött oldalba könyökével játékosan és a másik kezébe pedig a serpenyővel hadonászott. –Inkább menj és keltsd fel Camille-t.

Mindig is, ha eltökélt valamit, akkor annak úgy kellett lennie, de őszintén vicces volt, hogy Ő parancsolgatott nekem. Felballagtam a lépcsőn, be akartam nyitni Cam szobájába, de az még mindig zárva volt, ezért kopogtam és szóltam, hogy jöjjön reggelizni. Lassan haladtam lefele, amint leértem már nyitódott az ajtó. Megfordultam, hogy jó reggelt kívánjak, de nem láttam mást, mint két szórakozott szempárt és egy undorítóan szemtelen vigyort. Nagyon kiborultam Zayn miatt és ezt nem is lepleztem még Cam előtt sem.

Láttam a meglepődöttséget az arcán, mikor bemutattam Alison-t, de nem erre a reakcióra vártam tőle. Gyerekesen feszült volt a hangulat. Ali próbált kezdeményezni Cam felé, majd inkább jónak láttam, ha most egyedül hagy minket, ezért megvártam, míg kimegy, de Camille szemei már rég elhomályosultak, mint aki épp sírni készült.

Őszintén Alison-tól vártam inkább ezt a reakciót, mint Camille-től, de belegondolva igaza volt. Muszáj volt megvigasztalnom Őt, hogy verjen ki minden butaságot és féltékenységet a fejéből, még ha én is aggódtam, amiatt, hogy egyikük nem fog elég figyelmet kapni. Isten a tanúm rá, hogy egyformán szerettem mindkettőjüket

Később, miután már csak ketten maradtunk megemlítettem nem túl tolakodóan, hogy ma kéne bemennünk gyámügyre. Amin a legjobban meglepődtem, hogy nem túl lelkesen, de ellenkezés nélkül rábólintott a dologra. Soha nem fogom érteni, hogy miért van ellene annak, hogy átvegye azt, amit az anyja hagyott neki. Ha csak aprócska dolog is, vagy akármi, egy árva gyerek örülne neki. Nem is akartam tovább húzni az időt. Felkaptam egy öltönyt, ami nélkülözhetetlen volt a mindennapjaimban és szóltam Cam-nek is, hogy akkor indulunk.

Beérve a városközpontba Cam már lerágta az összes körmét és az arca is falfehér volt. Megszerettem volna nyugtatni Őt pár biztató szóval, de tudtam, hogy semmit nem érnék el vele, így inkább megfogtam a kezét és úgy mentünk be a kijelölt helyre, ahova már annyiszor hívatták be Camille-t. Egyedül Ő mehetett be míg nekem kint kellett várnom Rá. Leültem az ajtó előtti várópadra és nem tehettem mást, mint vártam. Szerencsére ismertem a fickót, aki itt volt és elhívtam már tegnap az egyik nevelőt az árvaházból, ahol felnőttem és Cam is élt, így nem kellett aggódnom miatta.

Eltelt 5,10, majd 15 perc, de még mindig nem történt semmi. 20 perc után lefagyott a büszke mosoly az arcomról, hogy sikerült elhoznom Cami-t ide, mert zokogva rohant ki az ajtón, figyelmen kívül hagyva engem egyenesen ki az épületből. Nem tudtam utol érni, szinte eltűnt. Visszamentem és szembesültem azzal, hogy Cam miért sírt és rohant el. Egy levelet kapott az anyjától. Mire végigolvastam teljes mértékben megértettem reakcióját, mégis aggódtam érte. Egyértelmű volt, hogy egyedül akart maradni, de hova ment és mikor jön haza??