20. ~Őrült~

Sajnálom a késést :( Köszönöm megint a 2 díjat, amit az előző részhez kaptam :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Úgy éreztem mennem kéne, ha valaha haza akarok jutni, hiszen azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Fel szerettem volna állni a hideg földről, de annyira el voltam gyengülve, hogy ez alig sikerült. Ránéztem a kezemben tartott láncra és valamiért úgy éreztem, nem helyes, ha nálam marad. Nehéz, elnyújtott léptekkel indultam meg és felakasztottam az ékszert anyám sírjának keresztjére. Ez az övé és nem az enyém. A hatalmas temetőből épp elég volt kimenni, már olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Alig bírtam emelni a lábam, a gyomrom korgott az éhségtől és a telefonom sem volt velem, hogy felhívhassak valakit. Egyedül voltam és 10 perc alatt sikerült egy utcányit haladnom… valamerre. Még sem volt olyan jó ötlet elszaladni a semmibe. A szemeim laposak voltak és képes lettem volna állva is elaludni. Már késő este lehetett, minimum 11 óra. Ilyenkor már rég az ágyba szoktam feküdni, még ha aludni nem is tudok.

Úgy döntöttem nem gyötröm tovább magam a hazatalálással, leültem egy kerítés tövébe és hátradöntöttem a fejem. Elhaladt előttem egy villogó rendőrautó nem túl gyorsan, de arra se volt energiám, hogy utána integessek. Ami meglepett, hogy pár másodperc múlva visszatolatott és pontosan előttem állt meg. Rögtön két fiatal rendőr szállt belőle ki, az egyik közelebb jött hozzám és a karjába vett, míg a másik telefonált.

-Megtaláltuk. –hallottam a másik rendőr magabiztos hangját, ahogy a telefonba beszélt, majd el aludtam a rendőrautó hátsó ülésén, ahova be lettem rakva.

Pár óra múlva, mikor felkeltem, már ágyban feküdtem. Még mindig sötét volt, ezt betudtam a gyakori alvászavaraimnak. Pár pillanatig a koromsötét miatt úgy hittem, hogy otthon vagyok, de mikor a másik oldalamra folrdultam valaki ott feküdt. Automatikusan húztam a meleg mellkashoz átfagyott testemet, akit Jake-nek hittem. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy még sem ő volt az.

*Harry Styles*

Futott előlem. Nem szólalt meg csak sikított az érintésemre. Be kellett látnom, hogy őrült vagyok, de valamiféleképpen próbáltam magamon segíteni. Könnyebb volt elképzelni, hogy Lizbeth rohangál a házban, mint oly régen és csak játszik velem, arra várva, hogy elkapjam. Az agyam felfogta, hogy épp mi történik, de szívem nem pont erről árulkodott. Mikor mellettem feküdt, megnyugvást éreztem és teljes mértékben olyan érzés volt, mintha visszaugrottam volna pár órára az időbe 18 évet. Túl régen volt már. A baj az volt, hogy az elmém megtréfált. Mikor utolértem az emelet egyik hosszú folyosóján és nekikényszerítettem hátát a falnak, már nem a szőke, rémült lányt láttam, hanem a kacér mosolyú, nagyszájú, provokatív Lizbeth-et, aki epekedve várja a büntetését, amiért elfutott előlem. Elfelejtettem ki vagyok és mit csinálok, nem tudott megállítani senki a célom elérésében. Szeretni egy angyalt.

-Szórakozol velem Édesem?? Azt szeretnéd, hogy megbüntesselek, igaz?? –vigyorogtam Rá. Hiába hallottam, hogy könyörög azért, hogy ne bántsam…Mintha csak azt kántálta volna: Igen!! Igen!! Igen!!

Felkaptam Őt és a legközelebbi szobába léptem vele, ahol volt ágy. Ledobtam magam elé a matracra és végig néztem rajta. Hegyé hajoltam és ott csókoltam, ahol értem. A száját, a nyakát… Kezeit fel kellett fognom a feje fölé. Nagyon gyenge volt és őszinte rémület volt az arcán, de a fejem olyan ködös volt magától a gondolattól is, hogy Lizzie fekszik alattam, hogy rosszabb voltam, mint bármikor azelőtt. Kiszedtem az apró pólóból és a hasát csókolgattam egészen a nadrágig, ahol kipattintottam a gombot.

Nevezhetném vérfagyasztónak, hangosnak, kétségbeesettnek azt a sikolyt, de azaz egy biztos, hogy annak köszönhetem, hogy leálltam. Hirtelen tisztán láttam a síró lányt előttem, akinek a könnyes tekintete összeszorította a mellkasomat.

-Sajnálom. –nyögtem ki rekedt hangon és elhúzódtam tőle. Nem akartam többé embereket bántani, de majdnem megtettem. Pár éve megfogadtam magamnak, hogy nem okozok több fájdalmat, hacsak nem kérnek, vagy kényszerítenek rá.

*Camille*

Sötét, hideg, könyörtelen szemek?? A szem a lélek tükre, mondják. Sok emberrel találkoztam már és sok féle érzelmet láttam mindenki szemében, de az üres tekintet semmihez sem fogható. Hátborzongató. Nem lehet előlük elbújni. Mindig figyelnek, mégha épp nem is néznek.

-Félsz a sötétben. –hangzott inkább kijelentésnek, mint kérdésnek, miután leoltotta a szobába a villanyt és elült az ágy szélére, ahol az elmúlt fél órát töltötte, magába fordulva, a hátát mutatva felém. –Tudod mennyi minden rejtőzhet a sötétben?? Részegek, rablók, akár gyilkosok… A sötét elrejt dolgokat. –köszönöm, hogy emlékeztetsz minderre!! Ráadásul itt ülök a sötétben egy elmebeteggel. Megint csönd telepedett a szobára és valamin nagyon elgondolkodhatott, mert levegőt is alig vett. –Okos lány vagy Camille. –szólalt fel újra és mintha egy kicsit még hátra is nézett volna. Most olyan… nyugodt volt. Nem úgy mint korábban… -Mégis olyan buta… Félsz tőlem, ugye?? –nézett rám hosszú idő után. –Miért nem rohansz már el?? –ordított. Egy kis sikoly hagyta el a szám, de már futottam is. Szerencsémre nem követett. Kiértem a házból és az utcán futottam, mikor megállt mellettem egy autó. Még gyorsabbra vettem a tempót, mikor ki is szállt a járműből valaki és követni kezdett. Sokkal, de sokkal gyorsabb volt nálam…