19. ~Hagyaték~

Igazából nem ma szerettem volna kirakni ezt a részt, mert igényesebben kiszerettem volna dolgozni mindent, de jött az ihlet és így sikerült. Egy kicsit túl összedobottnak érzem, de nem tudom még mit írhatnák bele… :/

Nos azt hiszem itt sok mindenki meg fog lepődni és ezért kérném, hogy mindenki fejtse ki véleményét a résszel kapcsolatban, akár komment formájában, de fb-n is megtaláltok :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Ráuntam, hogy Jake folyamatosan húzza az agyam. Úgy voltam az egésszel, hogy a nap már úgy sem lehet rosszabb. Elindultunk, de mikorra odaértünk igazából meggondoltam magam. Nem futamodhatsz meg folyamatosan!! Szóltam magamra és erőt véve bementem a helyiségbe, ahova Jake már nem jöhetett velem.

Egy fiatalabb ember szedett ki sok mindent hatalmas fiókokból, míg nem pár darab papírt magával hozva, elült velem szembe.

-Kezdjük. –mosolygott rám biztatóan. Bólintottam és kinyitott egy borítékot és a lapon lévő szöveget kezdte olvasgatni. –Szóval az anyja magára hagyott 10 000 000 dollárt, ami mostanra körülbelül 27 000 000-nál tarthat, ha rá vannak számolva a kamatok… -taglalta a szavakat, ahogy közbe olvasott és még a férfi hangjában is hallani lehetett a meglepődöttséget. Én szinte sokkolva voltam. Az rengeteg pénz, egyáltalán hogy lehet ez??

-Ez biztos?? –muszáj volt rákérdeznem, biztosan valamit elnézett, vagy rossz papírt olvas. Láttam, hogy figyelmesen visszanéz és bólintott biztosítva igazát. Fel sem fogtam igazából a hallottakat, csak üvegesen bólogattam. Minek hagy egy anya a gyerekére ennyi pénzt, ha utána eldobja magától. És a dollárba feltüntetett pénznem sem volt teljesen érthető, hiszen úgy tudtam, hogy Franciaországban születtem. Újra a férfi felé kaptam a fejem, mikor megszólalt.

-Lesz itt még valami. Kérem várjon egy percet. –felállt egy és másik helyiségbe vezető ajtón kiment, majd pár perc múlva visszajött. Az asztalra rakott elém egy borítékot és egy kis dobozkát. –Azt hiszem ez lesz minden. Ezeket most ki is bonthatja, ha szeretné. –mosolygott újra, míg a levél és a doboz felé mutatott. Kíváncsi voltam, ezért rögtön a levél után nyúltam. Lassan óvatosan bontottam ki a már látszólag öreg borítékot és félve nyitottam a szét a papírlapot, ami benne volt félbehajtva. Szóról szóra kezdem el olvasni a gyöngybetűkkel írt levelet, amit az anyám írhatott nekem.

„Sosem öleltelek, mégis érezlek.Sosem beszéltünk, mégis hallak.Sosem találkoztunk, mégis Szeretlek!!”

 Ami azt illeti fogalmam sincs mit írhatnék. Nem szeretnék neked magyarázkodni, nincs mentségem arra, hogy képtelen vagyok harcolni érted. Mégis úgy gondolom jogod van tudni, hogy miért nem a vér szerinti szüleid neveltek fel és gondoskodtak rólad annyi szeretettel, amennyit megérdemeltél volna. Tudom, hogy csodálatos ember lesz belőled. Egy gyönyörű, okos nő lehetsz már, mire ezt olvasni fogod… És én lehetek a világ legbüszkébb anyája, még ha nem is ismerhetlek. Most itt vagy velem. Itt, a hasamban és csak napok kérdése, hogy örökre elveszítselek. Az utolsó értelmét az életemnek... Utálhatsz a gyávaságom miatt, de az anyámék nem engedhetik meg azt, hogy gyerekem legyen 17 évesen. Kényszerítettek, hogy feladjam az anyaságot. Túl büszkék és csak a csillogást mutatják a nagyvilág felé. Szerintük én vagyok a család szégyene. 16 évesen elmentem Londonba tanulni, ahol visszavonhatatlanul szerelmes lettem… Az apádba. Még mikor nem tudtam, hogy itt vagy, már akkor elhunyt… Régen utánamentem volna, ha nem marad egy barátom és nem jössz te. Ti tartjátok bennem a lelket. Fogalmam sincs hova kerülsz és, hogy mit tudsz, majd arról, amibe beleszülettél volna, de csak remélni tudom, hogy szerető családot kapsz, akik több mindent meg tudnak adni neked, mint én. Hisz akár hiszed, akár nem, örökre nagyon szeretni foglak!!A nyakláncot, amit remélem meg fogsz kapni, akkor kaptam az apádtól, mikor utoljára láttam Őt. Akkor tört össze egészen a szívem és most a meglévő darabokat magaddal viszed, bármerre is fogsz menni. Szerettem volna jó életet neked, ezért hagytam egy kisebb összeget a rád. Nem tudok mást tenni érted. Bármit megadnék azért, hogy végignézhessem, ahogy felnősz, hogy felnevelhesselek… Most is sírok, mint általában mindig, ha bármire gondolok, aminek köze van hozzád, vagy az édesapádhoz. Tönkrement az életem, de még is úgy érzem, hogy megérte. Megérte, mert életet adhattam neked. Nap, mint nap, te vagy a legnagyobb csoda a számomra. És ne felejtsd el: Ha találsz valakit, akit tiszta szívedből szeretsz, SOHA ne engedd el. Ne kövesd el az én hibáimat!!

Szeretlek Darcy!!

                                                                            2014.8.10. Lizbeth Valerie Gray

                                                                                         

Egy világ omlott össze bennem. Zokogtam. Minden eddig hitt dolog, hogy a szüleim nem szerettek, hogy eldobtak maguktól, minden megcáfolódott abban a pillanatban. Nem volt időm gondolkodni, azon nyomban meg akartam tudni, hogy hol él az anyám, meg akartam Őt ismerni, látni akartam, átéreztem mit tettem vele akaratomon kívül is. Minden addigi gyűlölködő érzelmem a szüleim felé eltűnni látszott és egy ismeretlen nyomasztó érzés vette át a helyét.

-Hol van?? Hol él most?? –csattantam fel hangosan, miközben kapkodtam a levegőt és sírtam. Azt hiszem fel volt 100%-ig készülve a reakciómra, mert ugyan olyan higgadt maradt, mint eddig volt, csupán némi meglepődöttség volt az arcán.

-Nagyon sajnálom, de... 2015 júliusában elhunyt. A Londoni temető egyik kisebb elkülönített részében van eltemetve. –hajtotta le a fejét, mint aki együtt érez. Nem kellett több. Fogalmam sincs mit éreztem igazából, felkaptam a kis dobozkát, amiben nagy valószínűséggel a levélben is említett nyaklánc volt és rohantam ki onnan. Messzire, amennyire csak tudtam.

Pár óra futás és gyalogolás után elvesztem London utcáiban, de nem bántam. Kószáltam, mentem amerre jól esett nem törődve semmivel. Rátaláltam a temetőre is, gondolkodtam, hogy be menjek-e, de inkább tovább haladtam a semmibe. Elég időm volt gondolkodni, de üres volt a fejem. A könnyeim elfogytak és rémesen festhettem izzadtan, kócosan, vörös szemekkel, szétzilálva. Mint egy élőhalott. Visszafordultam. Egyenesen be a temetőbe, megkeresni anyám sírját. Ennyivel tartozom neki. Felidézve a levél végén szereplő nevet kutattam 2 óra hosszat, mire megtaláltam. Már sötét volt, de némileg ki volt világítva a tér a mécsesektől. Rémisztő volt ennyi halottal egyedül lenni, mégis mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, mikor a fáradságtól eldőltem anyám sírja előtt. Lizbeth. Szép név… Jobban megfigyelve sokkal szebb, gondozottabb sírhely volt az összes többinél. Friss, vágott, ültetett virág. Öntözött, kigyamlált föld. Mécses gyújtva… Mintha pár perccel érkezésem előtt valaki itt járt volna.

A kezembe szorongatott dobozt letettem magam elé és néztem. Pár perc múlva rávettem magam, hogy kinyitom. Egy szép ezüst láncot húztam ki belőle, min egy medál volt benne egy csillogó kővel. Rezgő kezeim közül ki is esett, ahogy jobban meg akartam nézni és a földre pottyant. Azt hittem széttörött, de mikor felvettem láttam, hogy csak szétnyílt az érem. Kiszedtem belőle egy papírdarabot, ami valamikor egy apró kép lehetett rajta két emberrel, de mostanra az már felismerhetetlenségig volt kopva. A medál belsejébe belegravírozott kis szöveg újra egy csepp könnyet csalt szemembe, de több nem jött. 

      „Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben!!

                                                                         H.”